Szegény Petőfi vàllàt huszonöt év nyomta, az enyémek fele is agyonütötte volna. Ilyen rövid idő alatt képes volt a költészet ragyogó csillagàvà vàlni, a játszótársak, meg én hàlàsan idézhetünk tőle örök érvényű sorokat.
Az új esztendő sem hozhatja vissza a régi baràtokat, kedveseinket, igy nincs bennem semmi aféle kívánság, ahogy ez szokàsos: jobb legyen, mint az elmúlt.
Tovàbbra is hiànyozni fognak a régi baràtok, akik az emlékekben fiatalon, mosolygosan megmaradtak. A zsebnaptàramban őrizem néhànyuk nevét évforduló kapcsàn. Van, aki egy zenemű hangjai közt bujt meg, van, aki egy versben. Anyuka egy egy régi kedvenc süti izében, apuka némelyik hajlíthatatlanságomban üdvözöl. Tanàraim kérdeznek:tanulok e, nagyapa hajol első betűim fölé, hogy figyelmeztessen, az ékezetet feljebb kell írni.
A teljességtől messze be kell érnem ennyivel, kezdetnek megteszi, az új év hozza majd a többit.
Megígértem Dorka cicànak, hogy semmit nem fogok megvàltozni, új év ide vagy oda, maradok, aki vagyok. Nem mintha ezzel azt àllitanàm, hogy ne lenne ezer okom, hogy végre valami rendes ember legyen belőlem. Hisz olyan jo lenne mindent azonnal megtalàlni, szàmlàt, szerszàmot, egy régi címet. De milyen àron sikerülne?
Tehàt marad nekem a csodàlkozàs, hogy ezt milyen tökélyre viszik màsok. Legyen nekik.
Túl rövid az élet ahhoz, hogy előírások szerint szép lehessen. Kell a szabadsàg a jó érzéshez, amikor boldogan kifújóm magam és azt mondom: nem érdekel, hogy màs ezt jobban csinàlja. Ha ez neki imponàl, tegye, én inkàbb elmegyek sétàlni és hallgatom madarakat. Hisz ök tudjàk, fütyülnek rà, mit gondolsz roluk.
Szüleim felneveltek hàrom gyereket a legnehezebb időkben a háború utàni időkben. Ha akkor valaki mondta volna nekik, hogy mindhàromnak lesz 2-2 gyereke, majd mindhàromnak hàrom unokàja, akik hàrom orszàgban élnek, aligha hitték volna el.
De igy van. Most próbálom kicsit összehozni a kilenc dédunokàtokat anyukàm, apukàm. Mit szoltok hozzà?
Fotókat kértem testvéreimtől, amiket eljuttatok a màsikhoz,+ az enyémekét is.
Nem lesz egyszerű, de az első lépés, ami minden hosszú út kezdetét jelenti.
56 éve készült ez a kép , az esküvő utàni csalàdi összejövetelen. A rokonok, baràtok voltak jelen az egyszerű 6.kerületi házasságkötési teremben, majd a mellette levő szálloda éttermében. A Tàtràba utaztunk utàna, ott töltöttük elsö közös karàcsonyunkat.
Férjem rokonaival Zürichben tartottuk kiutazàsom utàn a màsodik esküvőt àprilisban, akkor készült az alàbbi fotó.
Ha legyőzzük magunkat, akkor vagyunk egyedül erősek. Ma ezt éreztem, amikor a csodàlatos napsütésben ültem a kastély tornya elött és néztem a bárányfelhőket, mintha még sosem làttam volna ilyen szépet.
A kérdés az volt, hogy elindulok e, mert kellett egy kis bàtorsàg hozzà. Túl sok orvosnàl voltam, túl sok gyógyszerrel lettem túletetve. De az élet nagy úr. Kisütött a nap és làtni akartam a "parkomat". Sikerült, győztem. Kétségem sincs, minden jóra fordul,
Az élet szép, elűzi a gonosz szellemeket, karàcsony lesz hamarosan.
Ma valami jót talàltam a bejegyzések közt. Bizony ez is előfordul: Az emberek dolgokat ajàndékoznak, nem azt, ami megfizethetetlen: idő, szeretet odafigyelés..
Egy ideje màr, hogy semmi ajàndékért nem megyek sehova, ami nem azt jelenti, hogy sajnàlnàm kiadni a pénzt. De egész évben csupa megfoghatatlant igyekszem adni rokoni, baràti körben, de azon túl is. pontosan a felsorolt megfizethetetleneket.
Kimaradok a rémes forgatagból, nem kell "ràhangolódnom" semmire. .Idegesít a reklàmok alà bejàtszott kis és nagy karàcsony, üres reklàmzenévé lett ez is.
Természetesen az emlékek élnek, ezért az àdvent idején egy kis fa díszíti a bejàrati kis helységet és visszahozza a gyermekkor karàcsonyait, amikor szüleim sok szeretettel igyekeztek ünnepelni és örömöt szerezni.
Elhatàroztam, nem mérgelődök. Főleg nem a fb miatt. Megint letiltottak, sehol nem nyilváníthatok tetszést vagy egyebet. Rendben van. Akkor a kisebb jelentőségűekén tovàbb megyek, ahol meg fontos, ott hozzàszolok- Azt még szabad. Talàn arrol is majd letiltanak, akkor majd azt próbálom ki, milyen volt az élet fb elött, aki fontos, azzal marad az email kapcsolat. Az elött meg rengeteg levelet írtam, az volt àm az igazi.
Még kicsit büszke is vagyok, hogy a fb kiutàl, nem tartom nagyra öket, ezt màr pàrszor baràti körben meg is beszéltük. Ahova nem illünk be, azt ott kell hagyni. Màr régen kéne helyette valami màs, de ez eddig elmaradt.
Tavaly augusztusban a balesetem utàn az orvos a sürgősségin ezt kérdezte, amiért kimondottan dühös voltam. Seigten, de ne oktasson ki engem, aki vagy 30 évvel több tapasztalattal rendelkezek.
Most egy évvel később, sok sok próbálkozás utàn, hogy a baleset következményeit elviselhetővé tegyem, felteszem a kérdést, mi a tanulsàg?. A legrosszabb tapasztalat a fájdalomcsillapítókkal volt, a gyomrom fàjt tőlük és nem segítettek. Az operáció csak részmegoldàst hozott, egyben hatalmas rizikóval jàrt. Nem kerültem kerekes székbe, de meg kellett talàlnom az utat, hogy az önálló létezést biztosíthassam.
Nem akarom a 30 kezelés hatàsàt az elmúlt hetekben kicsinyíteni, de a legtöbbre az újonnan kialakult szokàsokat tornàban és gyaloglàsban tartom a legtöbbre és bízok benne, hogy az elpusztult izmokat újak fogjàk pótolni és egyre kevesebb fàjdalommal tudok élni.
Sikerült ma reggel egy kis fenyőt hazahozni és még a sötétedés elött a díszeket felrakni àgaira.
Messze északon a pogàny időkben ezidötàjt a gonosz, megrontó szellemeket akartàk fénnyel és örökzöld àgakkal elűzni, úgymond, itt nincs mit keresnetek, itt élet van. A kereszténység jött, a régi szokàsok maradtak, beépültek az új hitbe.
Nem szeretek bevàsàrolni, de azért egyszer hetente összeszedem magam és megyek. Megszépítette a mai napomat egy rámcsodálkozógyermek szeme. Titok marad, mit làthatott, de jó érzés volt. Azt olvastam, az idősek làthatatlannà vàlnak ebben a közönyös vilàgban. Romlatlan, frissen látó szemek kellenek ahhoz, hogy észrevegyenek, ha kimegyek a házból.
′′ Nincs többé időm, sem vágyam arra, hogy igazoljam azt, aki vagyok. Már nincs időm a képmutató emberekre. Nincs már időm mindenre, aminek nincs lelke. Nincs több vesztegetni való idő."
A meleg szobából màsképp értékeli az ember a behavazott tàjat, mint akinek a hóval meg kell küzdenie, hogy előbbre jusson. Vagy akinek nincs meleg ruhàja, cipője. Ràjuk gondolva vàrom a tavaszt, ami még igen messze van.
Valami meleget a làbamra, mert fàzni nem jó. Aztàn jött a csomag, a GLS hozta. Fizettem, aztàn szép óvatosan kinyitottam a dobozt, amiben a birka gyapjúval bélelt cipök voltak. Ajvé coresz, a jobb làbam olyan furàn kifelé hajlik, nem befelé a bal làb irànyàba.
Ma emailt írtam a bariholmi nevűeknek, ki tudja kapok e vàlaszt. Ha nem, kénytelen leszek megtanitani a jobb làbam balnak tekinteni és úgy jàrni tanulni, de közben melegben lesz bárány szőrmébe burkoltan.
Belerázódtam ezekbe a hévizi utakba is, amelyeknek célja az izületek fàjdalomait enyhíteni. Sokat fejlődött a technika, mióta legutóbb igénybe vettem, sokat kell tanulnom, mi hol van, milyen szokàsok uralkodnak az egyes kezelő helyeken. Az első hét 3x3 alkalmazàsa utàn tudom, hogy meg lehet szervezni és beiktatni eddigi napi elfoglaltsàgaimba ezt az újdonságot is. A vasàrnap éppen arra is jó, hogy a naptàramba a pontos "menetrend" bekerüljön, mindenhova pontosan érkezzek és az itthoni tennivalók se maradjanak el. Kaptam figyelmeztetést családtagoktól, hogy a covid miatt bölcs dolog maszkot viselni kinn, főleg, ahol sokan vannak. Sajnos nem szűnt meg ez a rémség sem.
Csodàlatos kis kertem utolsó terméseit mutatom meg ma. Fagyos, ködös idő kinn, de minden paradicsom leszedve, néhàny kis paprikàval együtt, megörvendeztet, ahànyszor csak rànézek.
Kaptam egy gimis osztálytárstól, miutàn elolvasta a Summa summarum bejegyzésem olyan hozzászólást, hogy kimaradt a "szép éneklés" az összegzésből. Az also kép 1959 ben készült és Zsuzsa mellettem àll a legfelső sorban, ahol a harmadik én, negyediknek ö látható.
Elgondolkozni is fölösleges, mi lett volna belőlem, ha nem éneklek., mert annyira hozzàm tartozó dolog, mint a kezem, làbam. Talàn ezért nem említettem a blogbejegyzésben sem.
Most a 8.ik X utàn, màr csak belül énekel bennem valami. Eszembe jutnak a kórus művek, amiket mind kívülről tudtunk. A rend kedvéért tartottuk a kottàt az orrunk elött. Megnyertük a díjakat a versenyeken, a fesztivàlok állandó vendégei voltunk. Csodàlatos évek voltak. Mennyivel boldogabbak lennének az emberek, ha énekelnének. De lehet, hogy ez adottsàg, akkor meg azért végtelenül hàlàs vagyok.
Apáfrányfenyő(halfarkfa) – tudományos nevénGinkgo biloba, rövidenginkgo, újabb köznyelvi nevén ginkó – sajátos leveleiről szerte a világon ismert fafaj.
Nagyon ősi növényfaj. Közeli rokonai, amelyek levele már hasonlított a mostani páfrányfenyőéhez, mintegy 270 millió éve, a perm időszakban fejlődtek ki. A modern ginkgo a paleogénben jelent meg. Élő kövület, aminek nincsenek közeli rokonai.
A páfrányfenyőkövület-felfedezések megmutatják, hogy a mezozoikus korszak óta a nedves, mérsékelten meleg éghajlatok alatt élt. A jégkorszakot is túlélte.[1]
A jégkorszakot rokonai közül egyedüli fajként vészelte át Kínában. Ott ismerték meg az európaiak, ezután gyorsan kedvelt dísznövénnyé vált. Európába 1758-ban hozták be Kína Csöcsiang tartományából, ahol templomkertekben találták meg.[2]
Mára természetes élőhelyein veszélyeztetett fajjá vált, viszont a 18. század óta kedvelt díszfa, számos kertészeti változattal.
20-35 méteresre nő meg, egyes példányai Kínában 50 méter fölé magasodnak. Fiatalon karcsú és kevéssé elágazó, később a kúp alakú korona kiszélesedik. Az ágak már fiatalon is erősek, vastagok, hegyesszögben felfelé törnek, csak később terülnek szét. A hosszúhajtások egyenesek, messzire nyúlnak, a vörös rügyben végződő törpehajtások télen különös külsőt kölcsönöznek a csupasz ágaknak. Kérge barnásszürke-sötétbarna, mélyen repedezett vagy hálósan barázdált, felfelé haladva a növényen egyre vékonyodik. A törzsön bütykök találhatók.
A hosszúhajtásokon csavarvonalban, egymástól messze, a törpehajtásokon 3–5-ös csomókban elhelyezkedő, kb. 10 cm hosszú levelei bőrszerűek, legyező formájúak. Erezetük villás, a levéllemez középen mélyen bemetszett. A feltűnően puha, hosszú szárú levelek világos- vagy középzöldek, ősszel élénksárgává válnak, majd lehullnak, néha már 1–15 nap alatt.
A hímivarú növények porzós virágai sárga, hengeres barkákban fejlődnek, általában a törpehajtásokon. A nőivarú ginkgók termős virágainak száma 2-3, a szél porozza be őket. A szabadon álló, világoszöld, ovális magkezdemények igen aprók. A csonthéjas termésre emlékeztető magvak húsos magköpenye érés közben szürkészöldről aranysárgára változik. A termés vajsav-tartalma miatt kellemetlen szagú, ezért közterületekre általában a hímivarú példányokat ültetik át (a növények ültetés előtt nem szelektálhatók nem szerint).
Érdekesség, hogy csak 25-30 éves kora után fordul termőre, viszont legalább 1000 évig él.
Kétlaki, lombhullató. A betegségeknek, kártevőknek ellenáll, a szelet, hókárt jól tűri. A városokban gyakori füstgázokat (kén-dioxid, nitrogén-monoxid stb.) minden más fánál jobban tűri. A radioaktív sugárzás különböző fajtáinak is ellenáll: 1945 augusztusában a Hirosimára ledobott atombomba hipocentrumától számított 1,6 km-en belül mindössze hat súlyosan sérült, de életképes fát találtak – mindegyik páfrányfenyő volt.
Az egyik leghosszabb életű fa; ezer évesnél idősebb példányai is ismertek. Kezdetben lassan nő, de később „belelendül”. Fényigényes. A mély rétegű, üde talajt meghálálja, de kevesebbel is beéri.[3]
Levelei flavonoidokat (kvercetint, kempferolt) és terpenoidokat tartalmaznak. A terpenoidokat a ginkgolidok (diterpén-laktonok) és a bilobalidok (szeszkviterpén) képviselik.
Most haza az öcsém, akivel sikerült többek között egy szép kiràndulàs a Tanuhegyekre való kilàtàssal. Nem első alkalom, hogy látogatómmal a gyönyörű Balaton felvidékre indultam. Sajnos a Balatont pàra borította ezúttal, de sütött a nap. Sikerült legyőznöm a rámehezedő évek súlyát, tanúim a hegyek.
Az új életévem diétàval indult, ami egy hétig tartott . Ma kiszabadultam a hatalmas napsütésre és az ősz pompàs színeit és a parkot a két fotóval megpróbáltam hazahozni.
Itt az ideje a szàmvetésnek. Két nap és a 83 kiteljesedik, van mire emlékezni, a mérleget elkészíteni.
Egészében véve elmondhatom, hogy nagyon szép életem volt. A szeretetről szolt minden. annak minden formàjàban.
Szerető csalàdba születtem, még unokànak is elsőnek. Nehéz idők voltak, a háborús emlékek 44 karácsonyáról megmaradtak.
Az iskolàkban eltöltött 16 évben minden jó tanàrom szeretetéért hàlàs vagyok, miattuk vàlasztottam pàlyàt és lettem gyógypedagógus. A leggyengébbeket segíteni szeretettel, megértéssel, nincs ennél szebb feladat.
Amikor eljött a férjhezmenés ideje, talàlkoztam azzal, akivel együtt egy szép csalàd ígéretét reméltem. Mindent hàtrahagyva kerültem idegen földre, ahol a tanulàst újra kezdhettem. Fiaim születését csodànak éltem àt, a velük töltött első 10 év életem tökéletes boldogsàgàt hozta. Azutàn a pàlyàmra való visszatérés magyar diplomàval nem volt egyszerű, de nagyon jól sikerült, lassan fokozatosan. Közben tovàbb tanultam, ami sokat segített újabb fokozatot elérni, mielőtt a nyugdíj ideje elérkezett.
Férjem elvesztése utàn a kérdést , hogyan tovàbb, hazaköltözéssel vàlaszoltam meg. Ez is szeretet, màs formàban. Elhagyni megint egy sikeres életet, megszokott rendjével egy 42 éve elhagyott szülőföld irànti szeretetből. Azóta eltelt 5 év, és ha tudnék énekelni, mint a Piaf, akkor most a "Nem, semmit sem bàntam meg" jönne a jogos kérdésre.
Az életet megjàrtam, a harcomat megharcoltam. Most két hűséges tàrsammal Dorkàval és Tabival békességben telnek napjaim, szépséges emlékekkel és nagy hàlàval.
Megnyugtató érzés, hogy mielőtt az ember àlomra csukja szemét előbb a kaput zàrja be. Tegnap hiàba próbálkoztam nem sikerült. Szerencsére vannak szomszédok, akik odafigyelnek. Màr észrevették, hogy nyitva van a kapu és szóltak is. Hívtam volna szerelőt, de vasàrnap lévén ez reménytelen vàllalkozàs lett volna. Majdnem a beletörődés hatàràn voltam, mikor az egyik szomszéd a hívásomra azonnal jött és tisztàban volt vele mi a baj, be is zàrta a kaput.
Ez a pesti hàz, ahol felnőttem és éltem, mig férjhez nem mentrem. Apàm itt élt több. mint 80 évet, kamaszkprtol 96 éves koràig. Csak az, aki àtélte tudja, mekkora volt a szegénység a háború utàni időkben, màr nem sokan vannak. A felejtés ellen írok. Azokra a dràga emberekre emlékezve, akiknek szíve nem köböl volt. Akik enni adtak abból a kevésből, ami nekik volt. Akiknek nevére ma is szeretettel emlékezek. Akik a betérő koldusoknak ledobàltàk az újságpapírba tekert filléreket, amiket mind megköszönt a szegény koldus. Anyànk szégyellte, ha làtta, hogy majszolunk valamit, tiltotta is, hogy valamit elfogadjunk, de mi örömmel megtettük és jól esett.
Màr fölösleges lenne Pestre utazni, a hàzak zàrva vannak és a régiek meghaltak mind. De legyen àldott az emlékük Gaby néninek, Nusi néninek, Grossman néninek, Bànyai néninek, Mici néninek, Sipos néninek, Földes néninek. Ez utóbbi unokàja Matyi, röviddel azutàn làtogatott M.o.ra mikor én màr menyasszony voltam, igy aztàn Nusi néni fogadta: "elkéstél Matyikàm" jelentéssel.
A padon, ahova kicsit leültem vàrt ràm a levél. Kedves, bölcs üzenettel. Azt olvashattam, hogy pont akkor engedte el az àgat, mikor a parkba értem, hogy elmondhassa nekem, milyen szép volt repülni. elengedni az öreg fàt. Màr nem tàplàlta, ettől a fiatal zöld sàpadt sàrga lett, de igy is gyönyörű, selymes felső és erektől baràzdàlt also oldalàval. Megsimogattam, nem is egyszer, A hatalmas fa göcsörtös törzsét öleléssel köszöntem meg, értettem az üzenetet.
De magamban sem tarthatom, mert megmérgezné a napom. Arról az igazságról van szó, hogy nem az eszköz, ami hibáztatható a bajokban, hanem annak hasznàlata. Tehàt ne a kést szidjuk, hanem ha azt, aki azzal màsokban kàrt tesz. Ami felbosszantott, hogy arról olvastam (a neten!), hogy az az okos, aki könyvet olvas és nem az internetet hasznàlja. Min rossz könyvek és jó web oldalak nem is léteznének. Megint ez a hihetetlenül ostoba általánosítás. Valaki azzal akart nekem imponàlni, hogy napi 200 oldalt olvas. Azt, hogy mit, nem mondja, de gyanítom, hogy semmi értékeset. Nekem néha elég egy szép vers, aminek sorait ismételgetem magamban és màr csodàs a napom. A fb.-ot lehet és kell is szidni, de nem szabad elfelejteni, hogy milyen csodàs talàlkozàsokra is lehetöséget ad. Pl. gimnàziumi, föiskolai tàrsakkal, akiket különben azt sem tudnàm élnek e még. A tàvolban élő fiaimmal is összeköt, az egyedüllét kiváló ellenszere lehet és jó beszélgetésekkel gazdagítja napjaimat.
Most befejezésül Edit Piaf dalàt kéne elénekelnem, Nem, semmit sem bàntam meg (màr ami a neten való jelenlétemet illeti.)
Ady Pàrizsban talàlkozott az ősszel, nekem elég volt elmenni a Parkba és a hatalmas fa tetejére nézni, ahol az ősz tépte a száradó leveleket. Erős szél fujt, de a napsütés sem maradt el a versenyben. A költő elégikus gondolatai jutottak eszembe, tudva, hogy hazatérve első dolgom lesz elolvasni, vagy meghallgatni az egészet.
Sokszor van, hogy visszavàgyom magam életem színterére, ahol 42 évet töltöttem, mielőtt a gyökerek visszahívtak a szülőföldre.
Nem bàntam meg, pedig a fiaim hiànyoznak és sok kedves ember, akiket ott kellett hagynom. Nekem duplàn fàjdalmas, ha eltorzított, hanyagul, rosszul beszélt magyart hallok, de ezzel szembeszàllni kevés egy ember. Hivatkoznék szívesen arra, hogy "nyelvében él a nemzet", a legkevesebb az lenne, hogy a rádió és tv rendszeres adàsban hívnà fel a figyelmet a helytelen beszédre.
Az összetartozàst most két esetben is bizonyították honfitàrsaim; a fecskék mentésében, most meg az árvízvédelemben. Tehàt a bajban egymàsra talàlnak a legkülönbözőbb emberek is.
A valódi értékek nem pénzben mérhetők, erre ezer példàt tudnék mondani .
Ember tervez árvíz végez. Berni vasàrnap helyett csak szerdàn tért vissza látogatásáról, vonat helyett a Helvetic repülőjével, amin az utolsó jegyek egyikét sikerült megvennie. Most "szoktatom szívemet a csendhez", bàr eddig sem volt làrma itt, de a vers kötelez. annyira szép.
Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyü szellője, mint egy kedves vacsora melege száll. Szoktatom szivemet a csendhez. Nem oly nehéz, - idesereglik, ami tovatünt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét, homlokod fényét villantja minden levél. Az uton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a tolongó lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzeni légy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - im ujra látom, hogy fakad, a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
Nyàron a hőségben annyira szerettünk volna kis esőt, most meg kétségbeesve vàrjuk, hogy bàr abbamaradna ez a szörnyű sok csapadék. A vonatközlekedés leàllt Ausztria felé, igy Berni hazautazàsàhoz repülő jegyet kellett venni, remélem szerda estére igy haza tud érni. A költöző madarak, nevezetesen a kedvenceink a fecskék sem tudnak utrakelni, hatalmas rajokban, kétségbeesve repdesnek mindenütt, se tàplàlék nincs, sem elég meleg ahhoz, hogy a hosszú útra elinduljanak.
Ilyenkor nehéz a derűs kedélyt megtalàlni, de ma az sikerült. Elmentünk ebédelni a törzs vendéglőbe, Tompos a neve, ahol elszégyeltem magam, amiért eddig nem próbálkoztam a zalai specialitàssal, a dödöllével. Megrendeltem, hatalmas mennyiségben hozta a pincér, kb. 12 darabot. Làttam, előre, ez kifog majd rajtam. Úgy is lett, a harmadik utàn nem ment le több a torkomon. Hazahozni sem volt kedvem. A szàmla fizetésnél közölte a pincér, hogy nem számítottàk fel, mert nem ízlett. Nagyon meghatott ekkora nagyvonalúság, és a hangulatom kicsit feljavította.
280 egyetemista gyült össze 1962 ben Torinoban, egész Európából hogy együtt énekelve testvérnek érezzék magukat. A fotó elhalvànyult de míg élek, megmarad velem. A baloldalt középtàjt ott vagyok, amikor az utànunk következő kórus éneklését hallgattuk.
Hatalmas esemény volt, hogy részt vehettünk, senki sem tudta elhinni, de megtörtént. Utàna még 5 utazàson vehettem részt 3x Olaszorszàgba, majd Neversbe (Franciaorszàg) és végül Zürichbe. ahol megismertem jövendőbelimet az énekkari évek emlékek lettek.
Hazafelé, egy kórus fesztiválról, nagyon fàradtan egy àlmatlan éjszaka utàn, amit utazàssal töltöttünk szàllàs hiànyàban.
Amig van a kertben termett paprika, paradicsom és cukkini termesből, addig igen gyakran kerül az asztalra lecsó. De igyekszem új recepteket is kipróbálni, mint a cukkini fasirt és süti. Ezt a fotót fiacskàm annak a hölgynek készítetté, akivel úgy 50 éve egy háztömbben laktunk. Véletlen talàlkozàs volt, fiam a magyar beszédre lett figyelmes, majd a hölgy a neve alapjàn felfedezte benne a magyar szomszédasszony apró kis fiàt. Elképesztő néha az idő múlása, de azt talàlta mondani, mikor meglàtott, hogy nem vàltoztam.... csuda udvarias és kedves túlzás
Megkértem egy ismeretlen hölgyet, aki a mellettünk levő padon gyönyörködött a tó làtvànyàban, hogy a telefonnal készítene e képet. Kedvesen meg is tette és igy lett a mai napsütésben a làtogatàs öröme màsnak is látható.
Pontosan még két Ls fél napunk lesz, mint amennyi eddig eltelt.
A kép jobb oldalàn egy a sok hattyú közül, de vadkacsàk és siràlyok is hozzàtartoztak az élményekhez, melyek gazdagítottak békés derűvel.
Sajnos nem tudok résztvenni, mert ràm a verkli zajként hat és nem tudom elviselni. Tudom, sok szeretettel készített kintornàkat hoztak el ide, hogy örömöt szerezzenek. De a fülem nem viseli el a gépzenét ebben a rövid tàvon felállított régiségek együttes működtetése tovàbb ront.
Réges régen, amikor még a pesti hàzak nyitva voltak, a háború utàni években kintornàs koldusok is bejàrtak az udvarra. Az asszonyok fillérjeiket újságpapírba csomagoltàk és ledobtàk, amit hàlàs köszöngetéssel fogadtak a verklit forgatói. Engem szànalom és szomorúság fogott el, nehezen viseltem a monoton, gépi "zenét". Ha valaki magàt unalmasan ismételgette, akkor figyelmeztették: àlítsd màr le a verklit!
Ezekutàn megértem, miért nem tudok most lelkesen résztvenni, pedig hívtak a "nagy eseményre".
Itt van minden, de nem làttam, csak most, hogy a futópad itt van vettem észre. Gimnasztikai labda és elasztikus szalagok remek gyakorlatokhoz, a hàtam legnagyobb örömére. Ma minden kényszer nélkül kipróbáltam mindet. Tudom, hogy folytatni fogom és a fàjdalmaimnak vége lesz. Annyira örülök neki! Nagyon nem jellemző ràm, hogy feladom magam, most mintha újra magamra talàltam volna.
A valóság érzékelésében igen ritka, hogy két ember meg tud egyezni egymàssal, a vitàk ennélfogva előre programozottak.
A magam részéröl nagyon megnézem, kivel érdemes vitatkozni, kivel nem. Igyekszem tàvol tartani azokat, akik mindent éjsötét színben làtva hangosabban kàrognak, mint egy varjú. Az élet túl rövid ahhoz, hogy állandó félelemben éljünk.
Vettem egy pót szemüveget, ami sötétebb rózsaszín keretű, ezzel igyekszem derűsebben nézni a vilàgot és a rémségeket kevésbé nyomasztóan elviselni.
Bölcs emberek szerint, ha meg akarod vàltoztatni a vilàgot, kezdjed magadnàl.
Baràtkozunk, megnézem minden oldalról, hogy a jelenlétét megszokjam. A hőség màtol nem kifogàs, hogy nem megyek sétàlni. Itt a séta a nappaliban és közben még zene is szolhat, nézhetem a tv-t , ha van mit nézni...
Baràtsàgos, udvarias fiuk hoztàk be, pillanatok alatt összeszerelték, amit kellett és a legfontosabbakat a működéshez elmondtàk. Be lett állítva a séta tempóra, van biztonsàgi leàllàs egy madzaggal, ami reagàl, ha tàvolodok a biztonsàgos kapaszkodótól. Piros és a szalagon fekszik...
Vannak, akik ugy gondoljàk, hogy csak az a helyes, ha a màr jol bevàltat, kiprobàltat szabad tenni, gondolni, érezni. A hüség jualmàt vàrjàk cserébe, hogy valaki megsimogatja a buksijukat és mondja: derék. Közben körülöttünk a vilàg màst sem tesz, mint vàltozik, akàr tetszik, akàr nem. Aztàn a csapbol is az folyik, hogy klimavàltozàs van, amiröl az ember tehet. Vita kizàrva. Mit kell tenni a tuléléshez, nem téma.
Nekem mindennapos feladat. A sétàim idöpontja este, reggel volt a nyàr kezdetén, aztàn este is höség lett és reggel annyi dolgom akadt, hogy a séta itt is kimaradt. A legbiztonsàgosabb a kellemesre hütött szobàmban, akkor màr csak a mozgàshiàny megoldàsàrol kellett a fejem törni. Miért nem sétàlhatnék én itt benn is zenei alàfestéssel, vagy egy tv adàs megtekintése közben. Esetleg egy szobabicikli?
Végül megrendeltem a jàrogépet, de nem volt ez sem egyszerü, mert a visszaigazolàsban az àllt, hogy mivel egy emberrel szàllitjàk, segitenem kell. Ez kiverte a biztositékot, felhivtam a céget: lemondom a megrendelést, segiteni pedig nem fogok. A telefonàlàs eredménye, hogy inkàbb jön 2 ember, de ne mondjam le. Holnap itt lesz a masina, akkor sétàlok, amikor nekem tetszik.
A mai bejegyzésem az 1111.-ik ! Ennyit összeirkàlni!!!!!
Ma megvette Berni fiam a vasúti jegyeket, tudhatom, mikor fogadhatom és tervezhetek közös programokat.
Nekem a legszebb az lenne, ha mindig itt lenne, de sajnos nem tudok neki nyugdíjas àllàst adni, aztàn miből élne, ha màr nem gondoskodhatok róla. Tehàt marad az örökös búcsúzás. Ràadàsul a visszaútra nem kapott fekvőhelyet az éjszakai jàratra, pedig úgy gondoltuk, szeptember màr nem főszezon.
Van egy olyan ötlete, hogy jövőre a rábízottokkal ide jönnének nyaralni, de erről majd akkor írok, ha màsoknak is tetszik elgondolàsa.
A nyugdíjig még 11 éve van, nem ígérhetem, hogy addig tudok vàrni, de kizàrni sem lehet. Előfordult màr a csalàdban. Nagyapàm 94 évesen fogadott Californiàban, két évvel halàla elött. Csodàlatos talàlkozàs volt közel 40 év utàn. 1948-ban, én írni tanuló apróság voltam és a talàlkozàsunk idején az enyémek voltak 10 év körüliek.
A sors könyvénél nincs érdekesebb regény, jó benne lapozgatni.
A 100 évesnél is öregebb kávédaráló immàr bemutatta, hogy még mindig hasznos , mert ugyan nem kàvét, de màkot daràlt ma a nudlihoz. A régi mák daráló màr nincs meg, az oràkig tarto màkdaràlàs a beiglihez lezàrult. Ma a jo öreg nudli jutott eszembe, hogy ne csak prézlis legyen, de màkos is. Egy kis adagot màkot talàltam és 5 perc alatt kész volt vele az ősi szerszàm.
volt egyszer régen egy kis faluban hat vak ember. Nem látták soha a napvilágot, így a tárgyakról, élőlényekről, a körülöttük lévő világról is csak többi érzékszervük alapján alakították ki saját képüket. Egy napon egy elefántot hoztak eléjük, és megkérdezték, hogyan is nézhet ki szerintük. Odamentek hát a hatalmas állathoz, és mindannyian megérintették.
„Nahát! Az elefánt olyan, mint egy oszlop.” – szólalt meg egyikük, aki az állat lábát tapogatta meg.
„Nem, nem, inkább olyan, mint egy kötél.” – mondta a másik, aki a farkát fogta.
„Szerintem inkább olyan, mint egy vastag faág.” – szólt a harmadik, aki az agyarát tapogatta.
„Nincs igazatok, az elefánt úgy néz ki, mint egy hatalmas legyező.” – állapította meg a negyedik, aki az állat fülét fogdosta.
„Dehogy! Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.” – szólalt meg az ötödik vak ember, miközben az elefánt oldalát tapogatta.
„Szerintem viszont mindannyian tévedtek, mert az elefánt cső alakú.” – vélte a hatodik, aki épp az ormányát fogta.
Amit a vak emberek nem értettek meg, az az, hogy míg az igazságot keresték mindannyian, annak csak egy-egy részletét ismerték meg, és az alapján alkották meg véleményüket.