Megmaradok a három kívánság mesés hagyománya mellett.
1. Amit csak teszek vagy gondolok, abból jó fakadjon, úgy magam, mint mások számára. Akkor is, ha idő kell ahhoz, hogy ez bebizonyosodjék.
2.Soha ne legyek kiszolgáltatottja sem embernek, sem a véletleneknek.
3.Utolsó órámig képes legyek tanulni, szeretni és nevetni.
Milyen gyökerei vannak az én kívánságaimnak? A harmadiknál volt a legkönnyebb megtalálni a három női alakban: Pallas Athene, Aphrodite, Pszyche ezer formában él ma is a tudatban, nem csoda, ha előjöttek kívánságként.
Az első pontban a bibliai háttér jut eszembe, jóság, amit másoknak ugyanúgy szeretnék adni, mint magamnak.
Legaktuálisabbnak és legnehezebben besorolhatónak a középső kívánságom marad. Az egyéni szabadság korlátai, mihelyt az mások szabadságát veszélyeztetik, vagy megszüntetik, nehezen húzhatók meg. A függetlenség pedig legtöbbször illúzió. A szabadság, ami rendet szülni lenne hivatott (Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd; szép, komoly fiadat! József Attila, 1935. november 21. ...), sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De ezzel együtt hiszünk benne, ki fanatikusan, ki egy keserű mosollyal.:)
2010. szeptember 27., hétfő
Egy kirándulás fordított története:))) A végénél kell kezdeni:)))
Otthon ez a gyönyörűen virágzó sárga rózsa fogadott! |
Barátokhoz egy kis beszélgetésre is bemegy az ember szívesen. |
Ebben az utcában lakik, a kutyája Matyi már ismer, mert jól elbeszélgetünk mindig. |
Megérkeztem kis falumba. Most végig a főutcán, megyek a kedves kolléganőhöz, akinek Grissinit vettem, ha már a "városba" volt dolgom. |
Az eső elállt, a táj kinyílt, mint egy csodaszép képeskönyv. A délutáni kis napsütést is már sejteni engedi az égbolt. |
Hazafelé még egyszer elsütöm a gépemet vezetés közben, de látjátok a visszapillantóban is, hogy sehol senki! Mellettem meg a halastavak egyike, amit okvetlenül fotózni akartam. |
Az utolsó állomás a gazdabolt. Mióta kiegyengették a kert hepehupáit drága pénzért, azóta szorgalmasan füstölöm szegény őslakó egereit. Erre nem vagyok büszke, inkább röstellem, de akkora az invázió, hogy a fajta nem kerül miattam a védett állatok listájára. |
Az órás apró kis helységében olyan nagy a zsúfoltság, hogy a kassza a földön áll, kétrét hajolva lehet csak betippelni az összeget. Reggel még nem tudtam, hogy meglepem magam egy konyhai órával:) Tulajdonképp csak a fürdőszoba órába akartam elemet venni:) |
A következő célom az órás mester üzlete, ahol a kis utcában nagy hangerővel épp a friss tejet áruló kis teherautó adta tudtára a helyi lakosoknak, hogy megérkezett. |
Nemrég renoválták a falakat, egész csinos lett. |
A Spar után a Barkács bolt jön, ahol rendszeresen megfordulok, már ismernek. Én meg leszoktam arról, hogy zavarba jöjjek, ha valamiről fogalmam sincs. |
Persze a kiállítás is elegánsabb, a választék nagyobb. A sok német vendég igényeit itt komolyan vették. |
Aztán irány a konkurencia a Spar, ahol minden drágább. Itt a márkás árúért érdemes bejönni, de a zöldség, gyümölcs már sokszor okozott csalódást. |
Nem járok sokszor itt, de mindig ér valami meglepetés, most a gym-labdák olcsó választéka adott némi reményt arra, hogy talán egyszer aktív módon is tudok másoknak segíteni hátfájás ügyében. | (Káposztahegyekre most pillantásom sem volt, még otthon várt másfél feldolgozatlan...) |
Tamásiban az első lámpánál a Penny előtt először a műanyagládákat keresem fel, hogy az összegyűlt üvegeket bedobáljam. |
Így kezdődött a ma reggeli kirándulásom Tamásiba. Az egyenes úton ennyit lehetett látni a szélvédőn át a tájból. |
2010. szeptember 25., szombat
A tökpalánta fogadalma
Volt egyszer, hetedhét határon is túl egy tökpalánta. Nagyon vacakul nőtt, ki is akarta dobni az öregasszony, aki ültette. Aztán átvillant egy gondolat az agyán és elmosolyodott, szélesen, ahogy akkor szokott, mikor egyedül volt és felső fogainak hiányát nem rejtegette. A palántához suttogta: téged átviszlek a kúriába, hadd ásson az új szomszéd, tanulja már meg a magyarok istenét! Úgy is lett, becsomagolta, átvitte. Épp jókor. Az eperágyások elkészültek, még kis idő, aztán lesz itt finom eper, talán még idén. A tökpalántát nem lehetett visszautasítani "jaj, nem kellett volna, nagyon kedvesen fáradoztál" stb., aztán földbe került, minden ellenérzéssel együtt. Úgysem lesz ebből semmi, de a komposztba dobni egyenesen egy kis bátorságot követelt volna, ami épp hiányzott. El is hervadt a palánta bánatában, de megfogadta, ha valami csoda történik, akkor ő még a fára is felmászik. Azzal elfeküdt a földön, megadta magát a sorsnak, harmadik napra levélkéi belerohadtak a földbe. Senki sem búsult utána. Egy héttel később a földből finom kis világos levélke bújt ki a háziak legnagyobb csodálkozására. Aztán jött a nagy eső és az érdeklődésből egy ideig nem sok maradt mi van a tökpalántával. Az meg csak egyre nőtt, növögetett, mint aki az egész kertet be akarja borítani hatalmas leveleivel, egyenest a háziak kedvence irányában. Megirigyelte azt a dicséretet, amivel a púpos kis fa gyümölcsébe haraptak? Vagy egyszerűen a fogadalmát akarta csak betartani? Egy nap szépen felkúszott a fa alsó ágára, ott megpihent és virágzott. A sárga virágból azóta hatalmas tök lett, aki nem hiszi, keresse meg a kép jobb oldalán a nagy levelek mögött:)))
Lesz olyan édes, mint a körték voltak, ha egy nap megsül és illata betölti a házat?
2010. szeptember 24., péntek
Mielött esni fog
A legöregebb fa ez évben a seregélyeknek hozott gyümölcsöt. Mikor a madarak lármája elcsitult, a fán egy szem cseresznye sem volt már.
A kegyetlen télben megfagyott a fügefa, feketén szomorkodtak a csupasz ágak, míg egyik nap az új hajtások előbújtak a földből, ekkor már benne voltunk a nyárban. Most szépen láthatók a termések, de beérni aligha tud már. :) |
A napsütésben a rózsák magukhoz tértek, tele van bimbókkal és csodaszép nyíló virágokkal. |
A körtefa alatt már az utolsó gyümölcsök hevernek a száraz levelekkel együtt. |
A barackfa hatalmasat nőtt,gyümölcsöt is hozott, egy jó vágásra nagy szüksége lesz! |
A gombát sajnos nem ismerem fel,pedig tetszetős és jól mutat a frissen vetett fűben. |
A kamra hátsó bejárata a fűzfa alatt. |
Az öreg diófa jobb oldala szépen termett, a bal elszáradt és félek, nem lehet segíteni rajta. |
Aki egy öreg, görbehátú körtefa "termését" akarja látni:))) Egy két kg-os tök ül az alsó ágán. Ma már nem tudtam képként betenni, talán a link is elég:))
2010. szeptember 22., szerda
Betakarítás
Tegnap az idei termést betakarítottam: ennyi káposzta termett a kis konyhakertben. (10kg körül)
Ebben a csodaszép kőagyag edényben remek savanyú káposzta készülhet, ha erre egy napot áldozok.
Egy ilyen szeletelésre is használható konyhagép nagyon megkönnyíti a dolgot, persze elsőre nem ment ez sem, mert egy fontos csavart elfelejtettem a kerek vágólapra tenni, de végül minden sikerült:) |
Egy réteg reszelt káposzta, rá a só, aztán ököllel a döngölés, majd a fűszer (köménymag), a tetejét egész káposztalevéllel zárva, majd jön a következő adag.
Amikor 2/3-ig megtelt és úgy érzi az ember káposztalében fürdik, akkor ideje a mosogatásnak.
A dió már szárad a napon, és még sok van a fák alatt. A munka sosem fogy ki, holnap szünetet tartok.:)
2010. szeptember 20., hétfő
Néhány kép kert végéről
Ma végre kisütött a nap, újra lehetett pár lépést tenni a kert szépítéséért, amit annyiszor kellett a sok eső miatt abbahagyni.
Az utacska lassan elkészül, ami a kúthoz vezet.
A gondosan készített kútházban minden megtalálható, ami a kert locsolásához szükséges, de ezévben a természet egyáltalán nem takarékoskodott a nedves javaival, talán megijedt a konkurenciától?
A díszítés emlékeztet a napsugarakra
Visszapillantás a kútház mellől
2010. szeptember 13., hétfő
Egy nagy barátság krízise
Tíz éve vagyunk barátok, egymással mindig jól kijöttünk, ami nagy szó, mert egyikünk sem könnyű eset. De megbocsájtottunk, amikor kellett és örültünk a szeretetnek, ami minden napjainkat megszépítette.
Ha hívtam, jött, ha szomorkodtam, megvigasztalt, hosszú utamra is türelmesen velem jött, megbírkózott az ismeretlennel, harcba szállt, hízelgett, mindig megtalálta módját, hogy társalogjunk.
Ma dühösen itt hagyott. Pedig még sosem aggódtam ennyire érte. Pár napja elkerült, nem evett és a szokásos hófehér tisztasága sem volt sehol. Éjjel, furcsa hangokat hallottam, aztán csendben kiment, mint aki nem akar zavarni. Reggel hívtam a doktort, aki határozott mozdulattal megvizsgálta, hatalmas sebet talált a nyelvén. Telefonált a közeli klinikára, már mentünk is. Azonnal sorra került, összevarrták, amit lehetett, ájultan hoztam ki a karomban, itthon megmostam aranyos pofácskáját, párnára fektettem, vártam, hogy magához tér. Az első ébredése nem volt az igazi, összecsukódott, vittem a helyére. Másodszorra már éber volt és csak egyre vágyott, hogy szabad legyen, semmi kínzást, beavatkozást nem akarok többet elviselni. Megtalálta a pillanatot és elillant, ki az ajtón, át a harmadik szomszédba, ahol őserdei állapotok uralkodnak. Ott megtalálni szinte lehetetlen. Most várom, hogy jobb belátásra jusson, az élete függ tőle, de nem tudja.
Így ügyetlenkedtem el egy nagy barátságot?
Így ügyetlenkedtem el egy nagy barátságot?
Aztán kiderült, a barátságunk csak erősebb lett:)))
2010. szeptember 12., vasárnap
Ajtók
Ma óravázlataim közt keresgéltem, mesélnek e még az eltűnt idők lelkesedéséről?
Hosszú heteken át a szimbólumok világába igyekeztem tanulóimat bevezetni. Mindenkinek saját rendszere van, hisz az élményanyagunk annyira különböző, de sok közös érzés teszi ezt a világot otthonossá.
Most a renoválási munkák egyik utolsó és fontos állomása következik: a bejárati ajtó eltávolítása, egy új készítése. Mi sem természetesebb, mint elgondolkozni azon, amit egyszer összeírtam az ajtó szimbólum megközelítéséhez.
Talán a hagyományokkal kezdeném. Kenyeret, sót átadni a vendégnek a küszöbön az egyik legkedvesebb nekem. Eszembe juttatja, hogy Stockholmban milyen fantasztikus élmény volt, mikor barátaimnál az ajtó kinyílt és frissen sütött kenyér illata csapta meg orromat. Ennél szebben még senki sem fogadott!!!
A küszöbön a vőlegény a karjában viszi át a menyasszonyt az otthonukba, ez a hagyomány szép és ismert, de nincs személyes élményem hozzá:), tehát csak említem.
A küszöbön egy pezsgős üveget széttörni nem is nagyon ismert , nem is túl követésre méltó, de olvastam róla, valahol szokás lehetett..
A múlt és a jelen az ajtók, kapuk tükrében elsőként egy pinceajtót juttat eszembe: kinn katonák, benn a rettegő család, egy nagybácsi madzaggal húzza, amin zár nincs és mondja: "megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok..."
A következő kép a budapesti bérház, aminek nappal nyitott kapuján az jött be, aki akart. Volt egy "miatyánkos koldus", aki elénekelte a maga komponálásában: "egy kezem van, nem tudok dolgozni", az asszonyok meg újságpapírba csomagolva ledobták filléreiket, hogy szegénynek azért ne kelljen éheznie...A kaput 10-kor éjjel zárta be a mindig morcos házfelügyelőnő. Manapság kódók nélkül minden kapu zárva marad, barátságtalan világ, tele bizalmatlansággal. Házon belül is rácsok, mint egy börtönben és további biztonsági zárak mindenütt.
Aztán az óvoda bejárati ajtója, ami olyan nagy volt, hogy a kilincse elérhetetlennel látszott. Még ma is arról a hatalmas ajtóról álmodok, félelmetes zöld szörnyeteg volt.
Két kapuja volt a giminek, a hátsó bejárat a Hunyadi térről, az csak 3/4 8 -ig volt nyitva (persze lehet, hogy 8:50 volt), akkor bezárták és csak az Andrássy útról engedték be a későn jövőket, az ellenőrző leadása után... Mindig hárman futottunk a macskaköves utakon, mert barátnőmre várni kellett az indulásnál, de sosem hagytuk őt magára, pedig tudtuk, ennek rohanás lesz a vége. Aztán lekaptuk az egyensapkát és integettünk, kiabáltunk, hogy már jövünk, várjanak kicsit! Nagy szívdobogással, így tartottuk az erőnlétet, mikor erre még nem is lett volna szükség:)
Voltak nagyon veszélyes ajtók is. Egy évben csak úgy csapkodtam az ilyeneket a körmömre, előbb egy autó ajtaját, aztán a vonatban maradt az ujjam ott, ahol nem lett volna szabad. Akkor már Tatabányára jártam minden nap, a Keletiből egyenest a Rottenbiller utcába mentem fájós ujjammal a kóruspróbára...
Eszembe jut a repülőkön érzett klausztrofóbiám is, mikor tudom ebből a bezárt kalitkából kiszállni ott fenn nem lehet. De az Alitalia gépén egyszer kissé nyitva maradt a bejárati ajtó, hát nem irigyeltem azokat az utasokat, bár megúszták a dolgot.
Egy automatikusan nyíló és záródó üvegajtóra emlékszem ma utolsóként, ahol hálás lehet, aki tudja, csak látogató vagyok itt, de az aggodalom ettől nem enyhül azokért, akik kénytelenek idegenek közt, kiszolgáltatva, napokat, éjjeleket ott tölteni: a kórházban. Kegyetlenül belém vésődött annak a kapunak a képe, amelyik ugyan üvegből készült és halkan működött, mégis mint vízválasztó hegység a folyókat, meghatározta életem irányát, mikor megtudtam, már többet nem látogathatok.
Kulcsérvényű a soha ki nem törölhető emlék a gyermekkorból, mert meghatározza a későbbi élmények, ismeretek helyét. Ma félálomban az egyik újra eszembe jutott, ki tudja már hányadszor.
Még tíz éves se voltam, a házban amatőr vándorszínészek az Ima házban előadták az özönvízről való elképzelésüket. Már csak egyre emlékszem az egészből, amikor a bárka belsejét mutatta a színpad a megmenekültekkel és egy erősen bezárt kaput döngettek a kívül maradottak. Ez a hang azóta sem szűnt meg gyötörni, kérdéseket feltenni arról a végtelen nagy isteni jóságról, amit gyermeki lelkem ekkora kegyetlenség láttán képtelen megérteni. Mit éreznek azok, akik kirekesztettek bármi is legyen rá az ok?
A zárt ajtókról még Pearl S. Buck Nobel díjas amerikai írónő könyve Az én édesanyám is eszembe jut, amit talán 10 évesen olvastam a Kínában átélt Boxer lázadás szörnyűségeiről, amikor a misszión (ahol az írónő felnőtt) a zárt kapu alatti kis nyíláson merték csak az éhezőknek az élelmet átadni. Tudom, talán nem volt az olvasmány koromhoz illő, de talán a következő lépés volt a kirekesztettek iránti félelemmel egybekötött együttérzésemre.
Amikor gyógypedagógusként Svájcban harmadik állásban megkaptam a "kantonális megbízott" címét, aki a fogyatékkal élők érdekeit az egyházban elsőként kapta feladatul, úgy éreztem, valamit elértem, ami keveseknek jut ajándékként, azt tenni, amit teljes szívből helyesel, akar.
Összeáll a kép, mire az út végére érek, ez a "biográfiai mitosz", ami talán csak arra jó, hogy keserves pillangólétünkben értelmet találjunk..
Hosszú heteken át a szimbólumok világába igyekeztem tanulóimat bevezetni. Mindenkinek saját rendszere van, hisz az élményanyagunk annyira különböző, de sok közös érzés teszi ezt a világot otthonossá.
Most a renoválási munkák egyik utolsó és fontos állomása következik: a bejárati ajtó eltávolítása, egy új készítése. Mi sem természetesebb, mint elgondolkozni azon, amit egyszer összeírtam az ajtó szimbólum megközelítéséhez.
Talán a hagyományokkal kezdeném. Kenyeret, sót átadni a vendégnek a küszöbön az egyik legkedvesebb nekem. Eszembe juttatja, hogy Stockholmban milyen fantasztikus élmény volt, mikor barátaimnál az ajtó kinyílt és frissen sütött kenyér illata csapta meg orromat. Ennél szebben még senki sem fogadott!!!
A küszöbön a vőlegény a karjában viszi át a menyasszonyt az otthonukba, ez a hagyomány szép és ismert, de nincs személyes élményem hozzá:), tehát csak említem.
A küszöbön egy pezsgős üveget széttörni nem is nagyon ismert , nem is túl követésre méltó, de olvastam róla, valahol szokás lehetett..
A múlt és a jelen az ajtók, kapuk tükrében elsőként egy pinceajtót juttat eszembe: kinn katonák, benn a rettegő család, egy nagybácsi madzaggal húzza, amin zár nincs és mondja: "megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok..."
A következő kép a budapesti bérház, aminek nappal nyitott kapuján az jött be, aki akart. Volt egy "miatyánkos koldus", aki elénekelte a maga komponálásában: "egy kezem van, nem tudok dolgozni", az asszonyok meg újságpapírba csomagolva ledobták filléreiket, hogy szegénynek azért ne kelljen éheznie...A kaput 10-kor éjjel zárta be a mindig morcos házfelügyelőnő. Manapság kódók nélkül minden kapu zárva marad, barátságtalan világ, tele bizalmatlansággal. Házon belül is rácsok, mint egy börtönben és további biztonsági zárak mindenütt.
Aztán az óvoda bejárati ajtója, ami olyan nagy volt, hogy a kilincse elérhetetlennel látszott. Még ma is arról a hatalmas ajtóról álmodok, félelmetes zöld szörnyeteg volt.
Két kapuja volt a giminek, a hátsó bejárat a Hunyadi térről, az csak 3/4 8 -ig volt nyitva (persze lehet, hogy 8:50 volt), akkor bezárták és csak az Andrássy útról engedték be a későn jövőket, az ellenőrző leadása után... Mindig hárman futottunk a macskaköves utakon, mert barátnőmre várni kellett az indulásnál, de sosem hagytuk őt magára, pedig tudtuk, ennek rohanás lesz a vége. Aztán lekaptuk az egyensapkát és integettünk, kiabáltunk, hogy már jövünk, várjanak kicsit! Nagy szívdobogással, így tartottuk az erőnlétet, mikor erre még nem is lett volna szükség:)
Voltak nagyon veszélyes ajtók is. Egy évben csak úgy csapkodtam az ilyeneket a körmömre, előbb egy autó ajtaját, aztán a vonatban maradt az ujjam ott, ahol nem lett volna szabad. Akkor már Tatabányára jártam minden nap, a Keletiből egyenest a Rottenbiller utcába mentem fájós ujjammal a kóruspróbára...
Eszembe jut a repülőkön érzett klausztrofóbiám is, mikor tudom ebből a bezárt kalitkából kiszállni ott fenn nem lehet. De az Alitalia gépén egyszer kissé nyitva maradt a bejárati ajtó, hát nem irigyeltem azokat az utasokat, bár megúszták a dolgot.
Egy automatikusan nyíló és záródó üvegajtóra emlékszem ma utolsóként, ahol hálás lehet, aki tudja, csak látogató vagyok itt, de az aggodalom ettől nem enyhül azokért, akik kénytelenek idegenek közt, kiszolgáltatva, napokat, éjjeleket ott tölteni: a kórházban. Kegyetlenül belém vésődött annak a kapunak a képe, amelyik ugyan üvegből készült és halkan működött, mégis mint vízválasztó hegység a folyókat, meghatározta életem irányát, mikor megtudtam, már többet nem látogathatok.
Kulcsérvényű a soha ki nem törölhető emlék a gyermekkorból, mert meghatározza a későbbi élmények, ismeretek helyét. Ma félálomban az egyik újra eszembe jutott, ki tudja már hányadszor.
Még tíz éves se voltam, a házban amatőr vándorszínészek az Ima házban előadták az özönvízről való elképzelésüket. Már csak egyre emlékszem az egészből, amikor a bárka belsejét mutatta a színpad a megmenekültekkel és egy erősen bezárt kaput döngettek a kívül maradottak. Ez a hang azóta sem szűnt meg gyötörni, kérdéseket feltenni arról a végtelen nagy isteni jóságról, amit gyermeki lelkem ekkora kegyetlenség láttán képtelen megérteni. Mit éreznek azok, akik kirekesztettek bármi is legyen rá az ok?
A zárt ajtókról még Pearl S. Buck Nobel díjas amerikai írónő könyve Az én édesanyám is eszembe jut, amit talán 10 évesen olvastam a Kínában átélt Boxer lázadás szörnyűségeiről, amikor a misszión (ahol az írónő felnőtt) a zárt kapu alatti kis nyíláson merték csak az éhezőknek az élelmet átadni. Tudom, talán nem volt az olvasmány koromhoz illő, de talán a következő lépés volt a kirekesztettek iránti félelemmel egybekötött együttérzésemre.
Amikor gyógypedagógusként Svájcban harmadik állásban megkaptam a "kantonális megbízott" címét, aki a fogyatékkal élők érdekeit az egyházban elsőként kapta feladatul, úgy éreztem, valamit elértem, ami keveseknek jut ajándékként, azt tenni, amit teljes szívből helyesel, akar.
Összeáll a kép, mire az út végére érek, ez a "biográfiai mitosz", ami talán csak arra jó, hogy keserves pillangólétünkben értelmet találjunk..
2010. szeptember 6., hétfő
Híd a Balaton fölött
Ha Tihanyból át a Balatonon túlra tekintünk egy hosszú, pilléreken álló völgyhíd látványa tart fogva hosszasan.
A Köröshegy-i új híd vonzóereje, egyedülállósága, hogy nem folyó, hanem település fölött feszít. Egy április 1.-i kacsa a helyi újságban azzal ejtette pánikba a lakosokat, hogy veszélyben vannak, a híd össze fog omlani. Az újságírót, ha jól tudom felelősségre vonták, akik a viccet elhitték nem bocsájtották meg neki a félelmüket.
Az átkelés Tihanyból a déli partra több módon is történhet.A legjobb előtte a mólon utánagondolni.
Vitorlással lenne a legjobb, de egyiknek sem jut eszébe, hogy átvigyen:)
Aztán jön egy yacht, jó sok hely van rajta, pont felénk tart, erre fel kéne szállni.
A fedélzeten már nagy a nyüzsgés, Tihany áthúzva, irány a másik part. Szeretem a Balaton illatát, hangját a hajó csúcsában!
Észak felől húznak a cumullusok, ebből még eső lehet...
A Köröshegy-i új híd vonzóereje, egyedülállósága, hogy nem folyó, hanem település fölött feszít. Egy április 1.-i kacsa a helyi újságban azzal ejtette pánikba a lakosokat, hogy veszélyben vannak, a híd össze fog omlani. Az újságírót, ha jól tudom felelősségre vonták, akik a viccet elhitték nem bocsájtották meg neki a félelmüket.
Az átkelés Tihanyból a déli partra több módon is történhet.A legjobb előtte a mólon utánagondolni.
Vitorlással lenne a legjobb, de egyiknek sem jut eszébe, hogy átvigyen:)
Aztán jön egy yacht, jó sok hely van rajta, pont felénk tart, erre fel kéne szállni.
A fedélzeten már nagy a nyüzsgés, Tihany áthúzva, irány a másik part. Szeretem a Balaton illatát, hangját a hajó csúcsában!
Észak felől húznak a cumullusok, ebből még eső lehet...
2010. szeptember 4., szombat
Csak egy híd
Ez a híd hazatérésem szimbólumává vált, hiszen még építették, amikor már a kisteherautó kölcsönzőből nyugati irányban szívesen átmentem volna rajta. De a harmadik költözésnél, utolsó alkalommal sikerült kipróbálni, ez a fotó bizonyítja. Csodálatos híd, nagyon tetszik, mert egyszerre könnyed és erős, tiszta vonalú, arányos szépséggel. Ha ez mind jó ómen, akkor szerencsés ember vagyok! |
Sétáljunk egyet
A hegy neve Gonzen, arról híres, hogy vasérc lelőhely, az egyetlen az országban. Már csak turistákat vezetnek a vájatokban. A magassága nem imponáló a szomszédai közt törpének számít.
| |||||||||||||||||
Az Iskola utca, ahol az utolsó évemből néhány hónapot laktam. A gyerekek ott mentek el az ablakom alatt és én fájó szívvel vettem tudomásul, hogy senki sem nélkülözhetetlen. |
A falu temploma és a pillantás a havas Pizolra. Ez a hegy 3000 m. magas télen síelők szállják meg a hegyoldalt. |
A falu főutcája, amelyik összeköti a közeli sargansi vasútállomással és az autópályával Wangsot. |
Még egy kép az Iskola utcáról és a közeli lankás hegyoldalról. |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)