2013. október 27., vasárnap

Az én szomorúfűzfám


Már csak öt nap. Mindenki az eltávozottakra gondol, aki teheti elmegy a temetőbe, hogy virággal, mécsessel díszítse a sírokat.
Öt ország húsz temetőjébe nem mehetek, California, Texas, Svájc, Szlovákia és Magyarország több városába kéne utaznom, hogy megállhassak egy egy sír előtt.
A kertben kiválasztottam egy kis helyet a fűzfa alatt, a kertészetben vettem szép márvány darabkákat és ráírtam nevüket, kiket elvesztettem. A gyertyák, virágok sem hiányoznak. Az utolsó két vörös rózsát már odahelyeztem, de még veszek valami tartósabbat is , hogy időm legyen mindenkire emlékezni, hálával és szeretettel teljes szívvel.
 Még zenét is hallgatok majd, ha eljön a péntek és olyan szép este lesz a gyertyagyújtás után, mint mostanában, ebben a nyárias vénasszonyok nyarában.




2013. október 23., szerda

Személyes megemlékezés

Ma reggel olvastam, hogy akik ma beszédeket tartanak, azok akkor még nem éltek, akik akkor éltek, már meghaltak. Persze vannak olyan kivételek, mint én is, akik élnek, persze minden szónoklás nélkül teszik ezt.
A nagy napon, mint mindig, a tanulószobában készülődtünk volna a következő tanítási napra, mikor a vezető tanár megszólalt: menjetek haza. Mindenki egyenesen haza, sehol nem megállni, nézelődni, csak sietve hazamenni.
Már előbb volt valami a levegőben, amiről mi nem tudtunk, de aztán szépen szót fogadtunk, az Andrássy úton  (bocs, akkor persze nem ez volt épp a neve, de mi bennszülöttek nem neveztük másképp) a Körönd felé, majd be a Felsőbe. Szüleim is hazaértek, apu azonnal kijárási tilalmat rendelt el mindhármunknak. Anyunak persze nem, rajta a kíváncsiság vett erőt, így a közeli felvonulási téren láthatta a Sztálin szobor döntését. Mi a ház belső, vagyis nem az utcai oldalán laktunk, ahonnan a Fasor és ezzel egy kis orosz laktanya udvarára volt kilátásunk. Ez a későbbiekben azt eredményezte, hogy szigorú ellenőrzést tartottak a lakásokban, végignézve a szekrényeket, van e fegyver nálunk...de ez csak később volt, a szobordöntéssel azonban az esti meneteléseknek vége szakadt, pedig még magyarul is énekelhettük volna velük: "és a Csendes Óceánnál, végetérnek a csaták". Hát nem mondom, de az a másik oldalon van. Az említett ellenőrzés állítólag egy őrült miatt történt, aki a padlásokról vette célba a katonákat, emiatt aztán kaptunk a házsorba egy ágyúlövést, mire úgy megijedtünk, hogy bizonytalan időre a fáspincébe költöztünk a patkányokhoz. Ott különben egész családias volt, mi öten élére állítva egymás mellett, a lábnál a két albérlő. Ők nagyon hasznosak voltak, mert a nagypiacról zöldségfélét tudtak egyszer beszerezni. Sajnos a só elfogyott, akkor avas szalonnáról kapargatta anyu a sót...Apám nem sokáig adhatott kijárási tilalomra parancsot, mert a vesekövekkel rémes rohamot kapott, amivel aztán az egyetlen ablakkal rendelkező szobában (az udvariban) lefeküdt és kissé ordított. A mentőket a szomszédot felriasztva (mivel telefonunk nem volt) hiába hívtam, nem jöttek, pedig a szomszédos Benczúr utcában állomásoztak. Kenyerünk kifogyott, Apám már nem tiltott semmit, hát elmentem egy pékség felé, ahol hosszú sorban várt mindenki kenyérre. A közelben megszólaltak a gépfegyverek, futottam is haza, mint a nyúl, hisz a Köröndön akkor már sírok emelkedtek, valahova el kellett temetni a halottakat.
Aztán még egy jelentős találkozás. Apám bátyja jött elköszönni, minket is csábítva, hogy gyertek velünk. Ez már januárban történt, Apám a kórházból újra hazatért, esze ágában sem volt disszidálni. Igaza volt, nem illett volna hozzá egy ilyen döntés. A gimivel kezdtem, azzal is fejezem be. A tanítás újra elkezdődött a szintén szétlőtt ablakú iskolában. Számbavettük, ki hiányzik. Sokan voltak.

2013. október 7., hétfő

Akinek két hazája van...

Bizony nem mindig sikerül meggyőzni magam arról, hogy az "itt élned s halnod kell" parancsát meg tudom e tartani, hisz az elmúlt 5 itthoni év kudarcait, sokszor fenyegető magányát vagy kiszolgáltatottságát, a régi emlékek hatalmát kell mindig szembesítenem azzal a negyven évvel, amit sikeresnek és boldognak érzek. Ebben erősít meg fiaim, unokáim szeretete, mosolya, ragaszkodása.
Tehát előveszem a régi képeket és képzeletben ott vagyok újra a hegyen, ahol 5 éve búcsúztam.


Ősszel búcsúztam a hegyláncoktól, tengerszemektől egy órás út után. Lenn a Rajna völgye, a csúcs árnyékában készült a felvétel.

Egy pillantás a Pizol felé, aztán már indultam újra lefelé, mert októberben a hó mindennapos hideg valóság.

 Átellenben Flums sípályáival egy szép kis sétát tehettem a felvonó állomásától kiindulva. A fenyők közelsége, a csúcsok elérhetetlen messzesége adta az okot fotózásra, mindkettő kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát,




2013. október 1., kedd

Szívem közepén

Fiam fotóiból ezt a hármat választottam ki, mert ebben a sorrendben mesét mondanak, vigasztalnak, elgondolkoztatnak múltról és jövőről.

 A kékszemű  Thierry nem csupán itt van középen, érzékeny, okos tekintetével, hanem bennem is, hisz egyik sem tudja szebben kifejezni, hogy Grandmaman-t mennyire szereti.



Aztán kinyitja az elsőszülött Sylvain is a leghuncutabb szemeket, amiket el lehet képzelni, hogy ugye van helyem nekem is a nagyiszívedben?


Végül itt ez a boszorkányos leányka, aki egy szempillantás alatt ujja köré csavar mindenkit, akit akar. Nincs lehetetlen előtte, kitartással és akaraterővel veszi a magasra állított mércét, amit bátyuskái állítottak.