2016. január 31., vasárnap

Házi feladat



Kaptam egy felszólítást, hogy 5 képet tegyek be, mind 15 évnél idősebb legyen. Szót fogadtam, de nem értettem egészen, mert sem témakört, sem a helyet, ahol megjelenjen nem kaptam.

1968.márciusban a Diavolezza és Morteratsch gleccser fantasztikus látványát kaptam svájci életem kezdetére ajándékba.
Hatalmas díszlet, nagyszerű, de kemény kezdet, amit követett sok szépséges táj, város és falu az alpesi hazában.
1970.júniusában Thomas társaságában.



Thomas épp a banánevést tanulja nagyon figyelmesen. 




Ilyen csodálatos volt a Strehmtal 1974-75 táján. A Rajna innen indul hosszú útjára, a völgy másik oldaláról. Tehát Oberalp és Disentis között, Sedrunban lett a fénykép készítve.


1982 Wangs, Bernhard a kertben a cicával. 

2016. január 30., szombat

Emberi kapcsolatok

Nyugdíjasnak lenni jó. Van időm arra, hogy szépen mindent a helyére tegyek, ami valaha történt, számadás ez, amikor megkapom, amit életem fáradozásaival elértem. 
Ma az emberi kapcsolatoknak gondoltam utána. 
Az alapvetőek családon belüliek. Testvéreimmel összejöttünk születésnapot ünnepelni. Az ünnepelt főzött igen gondosan, szeretettel, finomat. Régi fotókat vittünk, régen elmentek nevére emlékeztünk hálásan. Csak most utólag jutott eszembe, hogy valószínűleg a ma élő korombéliek közt sincsenek sokan, akik ilyen egyetértésben képesek eltölteni majdnem négy órát emlékezve, hogy az utánunk jövőkről ne is képzeljek hasonlót. Ez fájdalmas.


A barátságokat mindig nagyon gondosan ápoltam, pedig nem volt egyszerű dolog a hazaiakkal hosszú évekig levelezéssel kapcsolatban maradni. A svájci barátságok aktív életem igen fontos részét jelentették, munkahelyek, iskolák, közös érdeklődés alapján születtek. Nélkülük nem lettem volna sem elégedett, sem sikeres. Mostanra megfogyatkoztak. Épp a harmadik csodálatos barátnőm harcol a legalattomosabbal, most valószínűleg egy utolsó kísérletet hajtanak végre rajta kemoterápiával a legagresszívebb rák ellen. Ilyenkor van igazi barátokra szükség és én naponta írok, reszketve bátorítom őt, hogy kibírja a megpróbáltatásokat.
Tudom, azokat, akiket elveszítünk, nem lehet pótolni, de képes leszek e nélkülük életem hátralévő idejében igazán jó, értelmes és szép kapcsolatokra?

2016. január 25., hétfő

Minden hosszú út egy kis lépéssel kezdődik

Svájcban 4x-5x hurcolkodtam, a hazajövetelem hozzátesz ehhez még három kisteherautóval megtett 2x1000 km-es utat, tehát sok emlék kísért, ha most komolyan nekikezdek pakolni.
Még nem ér véget az itthoni "vendégszereplésem", de ahogy az idő múlik úgy érzem, nem sokára véget  ér. 
Most csak arról szeretnék írni, hogyan látok neki, mert menetrend az mindig kell, főleg ahogy idősebb leszek, nem improvizálhatok annyit. 
Időpontot kerestem elsőre, se túl korán, se túl későn, legyen májusban. Addig van négy hónap.
Listákat készítettem. Mit kell elvinni, mi marad itt. Aztán jön a válogatás, rendcsinálás, ahol szükséges.  
Ma csodaszépen felújított antik székeknek örülhetek, amit egy nagyon ügyes székely mester nagy gonddal hozott helyre.  


Ha az idő enyhül, a vendégházban helyet csinálok a szállításra kész bútoroknak, csomagoknak. Így akkor is megtörténhet a szállítás, ha nem lennék személyesen jelen, csak a kulcsot adnám oda valakinek, aki a rakodásnál jelen van.

Különös érzés ez a készülődés, mert minden újrakezdésben van ígéret, varázs. Ugyanakkor a búcsúzás fájdalommal jár. 
Vas István versére már csak halványan emlékszem ifjúságom idejéből, amikor írta:"ez az út, ez az út csupa búcsúzás....." Olaszországban írta, ahol épp úgy, mint én  a hatvanas években átélhette az örök szépségek életre szóló élményét.
Ugyancsak kisértenek a verssorok H. Hessé-től, a Stufen címmel, vagyis Fokok, amelyek egy életen át tanítottak arra, hogy mindent csak kölcsön kapunk és a szívnek mindig készen kell állni egy újrakezdésre az utolsó lélegzetig.


2016. január 22., péntek

Kirándulás a halastavakhoz

Néha el kell indulni, úton lenni ahhoz, hogy megszakítva a mindennapok szokásait új élményekre szert tegyünk. A halastavak ilyenkor télen is gyönyörűek, mikor befagynak és pasztellszínben ragyognak. Egy szürke gém arra repült, de sajnos nem került a képre, egy kócsag meg bandukolt a parton élelmet keresve.


Utunk utolsó szakaszában már azon szabad gondolkozni, hogy mit választunk a nagyszerű étlapból, a halászlé mellett a halpaprikást, vagy inkább valami különlegességet. Kitűnő konyhája van Rétimajornak, az alapanyagokat nem az üzletben veszik hozzá, aztán elkészítik háziasan, mindig ugyanolyan finoman

2016. január 21., csütörtök

Kodály: Jézus és a kufárok hallgatása közben



Mivel érdemes inkább eltölteni a nyugdíjas időket, mint régen múlt idők tanúinak, a félretett emlékeknek megszólaltatásával.
Mennyivel könnyebb a mindennapok kisebb nagyobb gondjait, bajait elviselni, ha visszaképzelem magam a nagy sikerek színhelyére, a kórusversenyek izgalmára, koncertjeire és a kapott elismerésekre.
De most az aktuális élményre térnék. Kodály legnehezebb kórusműve a Jézus és a kufárok. A Debreceni Kodály Kórus 2005-ben a legtökéletesebb módon adta elő, hiába hallgattam végig sok más felvételt, végül ezt választottam ki.
Két részletet emelnék ki. A kufárok asztalait feldöntő, a pénzváltókat rablóknak nevező, kegyetlenül gyors és hangerős középrészt  és a végtelenül szép, költőien szelíd áhitatú  befejező részt.

Ha igazán átéljük és megértjük mit akar a mai hallgatónak mondani, akkor sokkal többé válik, mint csak  zenehallgatási élvezet.
Mit mondott nekem? Hogy a templomot tisztán kell tartani, ha kell, erővel kiűzni a rablókat. Kik ezek a rablók? Csak a pénzről lenne szó? Nem, sokkal többről. 
Naponta átélhetjük, hogy időnket, türelmünket, jóhiszeműségünket, erőnket, egészségünket sőt gyermekeinket, pályafutásunkat, jövőnket rabolják el, anélkül, hogy tehetnénk valamit. Ilyenkor szabadul fel bennünk a kiáltás, mint ebben a fantasztikus alkotásban: rablók! rablók! rablók!
Micsoda erő szabadul fel bennünk, ha ezt énekeljük, vagy hallgatjuk!
A feloldozás csak akkor jöhet, ha ez a hatalmas tisztogatás véget ér. A vesztesek félelme gyűlöletbe fordul, de a csodálók szeretetével, ami mindent felülír, ér véget a mű: "úgy hallgaták őt".

2016. január 12., kedd

Mint macska a háztetőn


Visszatérő vendégünk a szomszéd fekete macskája.  Mikor tegnap megláttam a tetőgerincen sétálni, tudtam, ezt lefényképezni kötelező, mert szimbólum erejű üzenet az évre.
Nem állunk egy könnyű év előtt, mint ahogy Kormi sem, mikor felment a magasba. Érdemes elhagyni a szokott utakat? Egy közmondás úgy tartja, nem. Akkor miért? A szebb kilátásért onnan a tetőről? Vagy a vadászmezők jobb áttekintése volt a cél?
De az is lehet, hogy megunta az egyforma napokat és a rossz kosztra lett dühös, amit kapott?
Láthatóan leírtam az én saját, lehetséges indokaimat, amiért belevágtam az én tetőgerinc sétámhoz, a bizonytalan kimenetelű, talán teljesen értelmetlen döntésemhez.
Mi történhet? 
Úgy izgultam, hogy le ne essen a Kormi, de ő magabiztosan és ügyesen végigment, mintha örökké ezt gyakorolta volna. Nem csúszott meg, pedig látható, hogy hómaradék és nedvesség is fokozta a veszélyt. Csak eltűnt a kémény mögött, mintha azt mondta volna, nem tartozik rád, gondolj, amit akarsz. Különben is tudhatnád, hogy nincs ügyesebb nálam az egész faluban.

2016. január 7., csütörtök

Január

Eszembe jutott , ahogy egy régesrégen hallott svájci humorista (Emil) a parasztnaptárt énekelte  : "Im Januar, im Januar alles ist stief und starr") amire én úgy emlékeztem klar, vagyis minden világos.
 Ezen lehet elgondolkozni, mert sokféle tisztulás lehetséges, a legszembetűnőbb a nagy hóesés, ami gyönyörűvé tette a tájat.
 Kitisztul a kép az ünnepek után az anyagiakat illetően is, a januári lyuk (Januarloch) a pénztárcában általános tapasztalat, valahogy eltűnik belőle minden, ami az előbb még megvolt, tessék utánaszámolni. Világos? 









Érvényesek a paraszti szabályok ma is, sőt, egyre inkább. Az időjárás is magához tért  tavaszi álmából és megmutatja milyen évszakban vagyunk. 
Európáról nem is akarok írni, pedig világos lehet mindenkinek, hogy hány óra. De ez itt nem a politika helye, inkább kimegyek fotózni.

2016. január 1., péntek

Újév napján


Az újév olyan, mint ez a fotó, amit ma készítettem azért, mert havazott kicsit. A hólepel olyan finom és vékony, mint egy könnyű nyári ruha, ami épp csak kicsit takar, de semmit sem jelent.
Ebből még minden lehet, akár az évből, amibe minden belefér.
De árad belőle a tisztaság, a kontrasztok igen erősek, ebben sok erőt érzek. Csupa ígéret és remény, hogy  az ágakon színpompás virágok, gyümölcsök lesznek, ha eljön az idejük.
Most hideg van és a zenehallgatás és olvasás ideje, az elhatározásoké, mikor a gondolatok beérnek.
Csendélet macskával.....
Most érkezett.


Nem a fotózás tárgyát kell kergetni, hanem megvárni, míg kíváncsian oda nem jön és mozdulatlanul figyel.