2014. február 23., vasárnap

Mi idegenek tartsunk össze

A címnek semmi köze a mai aktualitásokhoz, politikához és egyéb fennkölt jelszavakhoz, csak valamikori megdöbbenéseimet és egyik legjobb barátnőmet a kelet-svájci évekből szeretném feleleveníteni.
Trudinak hívták és vagy 35 évvel volt nálam idősebb. Ragyogó mosolyára emlékszem, csendes szavaira, őszinte szeretetére és egy vigasznak szánt megjegyzésére, mikor arról beszéltem neki, hogy idegen vagyok én itt. Azt válaszolta erre: "én is!" Gyermekkorát pár kilométerrel nyugatnak a Walensee melletti csöpp kis faluban töltötte, ahova elvittem őt látogatásra is.
Édesanyja szintén idegen volt, Graubünden kantonból került oda, vendéglőben volt felszolgáló.Alkoholbeteg volt, korán meghalt. Trudi férjhez ment egy szegény hegyi paraszthoz, hat gyermeke született.Mikor a hatodik megszületett, öngyilkos akart lenni, hogy inkább a halál, de ő még egy terhességet és szülést nem akar. Férje ezt csendben meghallgatta, és mivel szerette, nem közeledett hozzá többet.
A háborúban a férfiak mind aktív szolgálatba vonultak, az asszonyoknak kellett minden férfimunkát elvégezni, tehát az állatokat a nyári időszakra felhajtani a hegyi legelőre nyakában a legkisebb gyerekkel, a többit maga mellett hajtva,  buzdítva: "no gyertek már!"
Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy egy szomszédasszonyt megkérdeztem, jönne e velem a fürdőbe? Azt felelte, hogy ő ugyan nem, de van itt egy asszony, aki biztos örülne neki. Így ismertem meg Trudit, attól kezdve minden héten elvittem őt magammal Bad Ragazba, de ha látogatni akart, vagy bevásárolni, akkor is szólt, szívesen vittem őt mindenfelé, közben mesélt, mesélt. Néha megijedt és azt mondta: ezt a gyerekeimnek sem mondtam el soha, csak neked "Sorsett", (ez lett a nevemből..)
Ha nálam járt és a kertemben a forrásból táplálkozó kis pataknál álltunk, körülnézett és azt mondta:" ez maga a paradicsom! Soha ne menj innen sehova!"
Aztán egyre gyengébb lett, de még utolsó hónapjaiban is kötött nekem ruhaakasztóra tarka mintás bevonatot és írt minden ünnepre, boldogan fogadott, ha látogattam. Emlékeztünk a kemence melletti beszélgetésekre, a sok közös élményre.
97 évesen halt meg, aztán én is egyedül maradtam a "paradicsomban", a fényképek megmaradtak és egy mély érzésű barátnő mosolya, kedves szavai:"mi idegenek tartsunk össze!"

2014. február 21., péntek

Az igazi szerelem

"Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Időközben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő". Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

 Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben !!

2014. február 18., kedd

Idő és tér kis díszdobozban

Már csak az emlékezés miatt fontosak az apró kis tárgyak, lim-lom csecsebecsék. Valamikor nagyon fontosak voltak, díszelegtek nagy figyelem vette körül őket. A bal sarokban a miniatűr szájharmónikán a Bolerot játszotta valaki, ugye hihetetlen? A fekete bársonyszalagon a medál ősrégi, a gonosz pillantások legyőzésére kis tükör van a kövek mögött, van vagy 200 éves. Aztán a Hórusz szeme, az egyiptomi utamra emlékeztet, a sekel a szentföldire. Az a Vreneli baloldalt a díszdobozban egy gyönyörű barátságról mesél. A karkötő jobboldalt Dél Amerikából érkezett. 
Csak addig élnek, míg én látom őket, aztán kiválogatják mennyi az arany, mennyi a használható ékkő benne nyersanyagnak. Az érzések,a kézműves tudás szétfoszlik az élettel együtt.


2014. február 17., hétfő

Kirándulás Pécsre

A ragyogó napsütés kicsalt a szabadba, elindultunk Pécsre, hogy megnézzük a Zsolnay negyedet, ami már régen a kívánságlistán szerepelt.


A parkolási problémát megoldva a bejáratnál találtunk a tájékozódáshoz szükséges táblát, majd a jegypénztárban a belépőt a Zsolnay kerámiák rózsaszín korszakát, vagyis a kezdeteket bemutató kiállításhoz.

Az őrangyal nem csupán a gyerekeknek fontos, mindenkinek szüksége van rá....


A téli időszakban a kültéri kerámiákat burkolat védi, nem szép, de szükséges... 





Nincs két egyforma a kézzel készült edények közt, a hangulatos régi konyhában lehetett nosztalgiázni azoknak, akik ilyet már láttak...


Az étterem csodaszép termében igen kellemesen telt az idő a sokat ígérő étlap tanulmányozása után.


Mivel első vendégként érkeztünk, a tegnapi ajánlást helyesbítő műveletet is kíváncsian követhettük.


2014. február 14., péntek

A nyugalom tízparancsolata


A nyugalmat mindig tudatosan kerestem, ezért megőriztem a cetlik közt Angelo Giuseppe Roncalli , XXIII. János néven ismert pápa nagyon érdekes tízparancsolatát, amit érdemes akkor is megszívlelni, ha valaki nem katolikus és nem vallásos, de szeretne néha megnyugodni legalább egyszer, ha csak egy napra is..

Minden pont azzal kezdődik "csak ma", tehát nagyon rövid időre szólnak a parancsok, természetesen érdemes naponta meghosszabbítani..
1.Csak ma azon fáradozok, hogy azzal a tudattal élek: ma sem oldom meg életem problémáját  egyszeriben.
2.........nagy gondot fordítok megjelenésemre,
finoman a viselkedésben, senkit nem kritizálva,
igencsak arra törekedve, hogy másokat ne javítsak ki...csak magamat.
3.........abban a tudatban leszek, hogy boldog vagyok,
hogy a boldogságra születtem, nem csupán a túlvilágon, de ezen a világon is.
4..........igazodni fogok a körülményekhez,
anélkül, hogy megkövetelném a körülmények igazodását az én kívánságaimhoz.
5.......10 percet szentelek egy jó olvasmánynak, mert ami a testnek az élelem, a léleknek a jó könyv
6........anélkül, hogy elmesélném valakinek, valami jót teszek
7...........teszek valamit, amihez tulajdonképpen semmi kedvem,
s ha közben sértve érezném magam, gondoskodok róla, hogy senki se tudja meg
8............egy pontos tervet készítek,
amit talán nem tartok be pontosan, de két hibát nem követek el: a sietséget és a határozatlanságot.
9...........erősen hiszek,
ha a körülmények az ellenkezőjét mutatják, akkor is, hogy Isten jóságosan gondoskodik rólam, mintha rajtam kívül más nem is lenne a világon.
10...........nem fogok félni,
különösen nem attól, hogy örüljek mindennek ami szép, és a jóságban hinni.
12 órám van naponta a jót tenni.



2014. február 13., csütörtök

Roffla vízesés

Graubünden Svájc legszebb része.Lakosainak kemény élete volt, de még így sem tudták a létfenntartást biztosítani. Sokan kivándoroltak, visszatérve meg bevetették tudásukat, pénzüket a szülőföld felvirágoztatásához. A gyönyörű engadini házak, de a Roffla vízesés is erről beszél.
Volt egy kis vendéglő a régi út mellett, míg aztán megépült az autópálya, amivel együtt járt a látogatottság erős csökkenése. Hazajött épp az Amerikába kivándorolt legény, a család ifjú tagja és nagy vállalkozásba kezdett. A hegy belsejében lezúduló vízesést láthatóvá kell tenni, mondta és úgy is tett, sokéves munkával egyedül robbantotta a kőfalakat, építette az utakat. Mindenki őrültnek tartotta, de így van ez sokszor a sikeres emberekkel. Híressé vált, a történetét én is egy látogatásom alkalmával olvashattam a vendéglő kiállításán.









2014. február 7., péntek

A szeretet soha el nem fogy

Kinyitottam a kincsesládámat s egy szellem szabadult ki onnan, aki megkérdezte: mit keresel, kit keresel? Segítek neked eligazodni ebben a káoszban, egyedül elvesznél benne. Hálásan becsuktam a szemem, igazat adtam neki. Húztak a múlt mély kútjába a lapok, levelek, félve vettem kézbe őket, elfelejtve időt és helyet. A valódit és hamisat megkülönböztetni nem volt nehéz, gyűltek a kupacok személyekhez, időhöz kötve, firkált cetlik éppúgy, mint gondos betűkkel megírt gondolatok, érzések. Hányan nincsenek már, hányat elfelejtettem, hányszor veszítettem, mikor azt hittem, hogy nyertem.
Szellem, segíts, hol kezdjem? Hát, azzal a levéllel, amit nem találtál meg! jött a bölcs válasz.
"A szeretet soha el nem fogy", ezt 7 nyelven írta nagyapám születésnapomra. (Ö 13 nyelvet tanult hangyaszorgalommal, elérhetetlen ideál marad bölcs rendíthetetlensége.) Gyöngybetűkkel írta ezt az idézetet, mint aki ebbe sűríti élete tapasztalatát amerikai magányából (San Diegoban, ami nem volt messze tőle, ugyanebben az időben töltötte  Márai Sándor élete utolsó éveit).
Míg ezt a levelet kerestem egy aprócska kép került kezembe. Egy öreg fa előtt alig egy évesen nagyapám karján ülök csuda komolyan, figyelve fényt, árnyékokat. Finom mosoly a hatvan körüli arcon, ami csak nekem szól, hisz a világ lángokban állt, de Budakeszin még összejött a család a szeptemberi napos délutánt együtt tölteni. A pillanat varázsa érezhető ezen a képen, az árnyékokat nem éreztük fenyegetőnek, tudtuk, hogy a szeretet soha el nem fogy, elkíséri őt 6 év múlva Svájcba, 8 év múlva Amerikába, ahol 36 év után Californiában találkozni fogunk.

2014. február 6., csütörtök

A hosszú életről


Mindenki hosszú életű akar lenni, de senki sem akar megöregedni. Szükségünk lenne olyan elképzelésekre, amelyek azzal a tisztelettel és intelligenciával közelítik meg  az élet utolsó fázisának értelmét, ahogy az megérdemli.
A hosszú élet nem a gének, az életet meghosszabbító orvosi technika vagy társadalmi tényezők kényszere, hanem az emberi karakter megerősödését szolgáló idő, amire szükségünk van.
Az élet közepén ér el sokakat a krízis (midlife crisis néven ismert), melynek kérdése:
előbbre jutok e abban a folyamatban, hogy azzá váljak, aki vagyok?
Tehát az illúziók elvesztése okozza a fő problémát.
Ez a félelem késztet (többek között)  kozmetikai operációkra. Félmillióan hagyták csak 1996-ban arcukat operáltatni az USA-ban. Az operációk eredménye?
"Arcom, amit a tükörben látok, azt tükrözi, amit látni akarok, így mindent elfogadtam, ami vele jár".
Mintha az arc kicserélhető lenne egy új, javított gyártmányra, ami nem csupán fiatalságot, hanem a normának jobban megfelelő elképzelést is megvalósít.
A depressziók az operációk után világossá teszik, hogy a  lélek a változást, az individualitás elvesztését gyászolja. Egy arc az valami befejezetlen, alakuló mű, aminek semmi köze más arcokhoz, egy egyedülálló alkotás.
Az öregkort nem elég a biológia felől megközelíteni, hanem a lélek felől megérteni és felfedezni.

Létezésünk nem csupán a testnek van alárendelve, hanem karakterünknek is, amely meghatározza, alakot ad nevünknek, történetünket viseli, azt az egyedet, aki  "én" vagyok.
A pszichoanalízis alkalmazása  óta beszélünk stagnáló és korlátolt karakterfejlődésről, vannak gyermekkori karakter zavarok. Mivel a teljes kifejlődés csak későbbi időben történik, hogy  lehessünk , akik vagyunk, sokáig kell élnünk.
Öregedés, egy alapvető félelme lett egy egész generációnak. Hatalmas összegeket adnak ki az öregedés okainak felkutatására, megakadályozni közeledését, mint valami betegségét. Mégis, az elkövetkező évek témája a fejlett országokban a lakosság elöregedése.
Ha a karakter nem csupán a személyes tulajdonságok, mint szokások, erények, gyengeségek gyűjteménye, hanem aktív erő, akkor az öregedés mögött a bölcsesség  nyilvánvalóvá válik.
A működésképtelenség mögött talán az van, hogy nem találunk működési teret az öregeknek?
De van élet a produktivitás , pénzkereső foglalkozáson túl is.

2014. február 5., szerda

Cigikarrierem története

Ma visszaálmodtam magam főiskolai hallgatónak, aki épp egy vizsgaidőszak zárt osztályának tekinti a Parlament épületét és ott tölti minden napját a kényelmes székeken, asztali lámpa világánál, jegyzeteit gyűrve , húzogatva, ahogy azt illik.A hosszú asztalnál ott ültek a többi egyetemek válogatott lányai, legényei, ha valaki hiányzott, annak vizsgája volt éppen, erről a dohányzóban folyt aztán a megkönnyebbülés szóáradata. A dohányzóba a "belépőjegy" a cigi volt, én meg nem dohányoztam. Így aztán társadalomból kiszorítottnak éreztem magam, főleg azután, hogy egy magas, nagyon csinos fiú ült egyszer velem szemben, aki elegáns mozdulattal vette elő Munkás cigijét és tűnt el kis pihenésre a nagy ajtó mögött.

Másnapra beszereztem a "belépőjegyet" a kiváltságos szakaszba, megpróbáltam zavaromat leküzdeni és úgy tenni, mintha .... Este viszont kóruspróba volt, ahol ismerősök közt akartam folytatni a frissen elkezdett  cigarettázástamit egyből kiszúrtak rám támadva: "Te dohányzol? Egyáltalán nem illik hozzád!" Visszanéztem enyhe melankóliával, aztán kinyomtam a cigit és azt mondtam: "igazad van!" Máris kezdődhetett a "leszokás", teljesen problémamentesen.
Azért életem későbbi fázisaiban  történtek elhatározások, amikor valódi függőségeket kellett megszüntetnem, és nem esett sosem nehezemre, mindig tiszteletben tartottam az értelmes indokokat és az akaratomat:)))

2014. február 2., vasárnap

A múlt feldolgozása

|2009. okt. 22.
 A levelesdobozt kiürítettem, tartalmát szépen elteszem iratgyűjtő mappákba, már amit nem tudok eldobni. De most tovább olvasni kegyetlenség lenne, inkább néhány saját kézírású cetlit olvasgatok. Ma kettöt idézek ezekből. Giovanni Pascolitol a múltat illetően először az eredetit, majd az értelemszerű fordítást. (Talán létezik versformában is?)
Il Passato Rivedo i luoghi dove un giorno ho pianto
 un sorriso mi sembra ora quel pianto 
 Rivedo i luoghi dove ho gia sorriso..
 Oh! come lacrimoso quel sorriso!
A múlt Viszontlátom a helyeket, hol egykor sírtam
 mosolynak érzem ma e sírást                   
Viszontlátom a helyeket, hol mosolyogtam... ................, 
. Ah, mily könnyes lett az a mosoly! 

 A másik cetli újabb keletű és nem huszonévesen jegyeztem fel, mint az előzőt, de azért biztatásnak kitűnő.
 "Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal, tragédiái érlelik naggyá." 
 Alatta a szerző: Müller Péter