2010. december 11., szombat

Adventi gondok

Időjárásfüggő vagyok, ha kinn viharok dúlnak, akkor a fejemben sincs nyugalom. Igazi pihenést még az alvás sem ad, aztán alvajáróként tengetem napjaimat, míg egy nap elfog a pánik, hogy már december 11.-e van és csak két hét karácsonyig.
Azonnal tervezésbe fogok, már fel sem kell írni, hogy mit, pontosan tudom mitől féltem eddig. Először is a diót kell megtörni, amit eddig halogattam, hisz a konyha csatatérhez hasonlít a sok szerteugrott dióhéjdarabkák miatt. Pedig mindent odakészítettem: kislavór, tálak, kalapács és alátét. Ahol azonnal látszik, hogy rossz, az egyenest a kislavórba lesz kidobva, de rengeteg ütést kell mérni a sok ártatlannak tűnő csonthéjúra anélkül, hogy abból valami haszon származna.
Nagyfiamnak pedig beiglit ígértem, amit illene a jövő héten postázni...
De a jövő hétre valami őrültséget is meg kell írnom, egy kiállítás megnyitó beszédét! Hát eddig már háromszor nekikezdtem, de aztán legyintettem, hogy "ej, ráérünk arra még", hol a december közepe? Hát mindjárt itt van!!! (Megint a fotós barátnőm műveivel kapcsolatos az eddig sosem vállalt feladat).
Most egy 20.-ik század elejéről származó családi beigli receptet osztok meg Veletek, bár sokkal egyszerűbb készen venni valami jó helyen (ha a különbséget zongorázni tudnám!), vagy valami egész lusta megoldás is megteszi, amivel a maradék tölteléket szoktam elintézni sebtében.
Hozzávalók két tekercshez:
-375gr liszt
-180gr vaj
-egy evőkanál cukor
-egy késhegynyi só
--néhány evőkanál tejföl (az eredetiben 5 ! de az túl sok!)
-3 tojás sárgája
-30gr élesztő
Töltelék:
-350gr őrölt dió
-kb.2,5 dl tej
-350gr cukor
(ha mákosat akarunk, akkor ugyanezt a mennyiséget mákkal a dió helyett)
A tölteléket fél órán át gyenge tűzön főzzük.
Aztán fedő alatt hagyjuk kihűlni.
A tészta készítése:
A lisztet és vajat a tenyerünkkel elmorzsoljuk egyenletesre,a közepébe előbb a cukrot, sót és tejfölt tesszük,, majd a tojás sárgáját, a végén a megkelt élesztőt, amit előtte kis langyos cukros tejjel meleg helyen 20-25 percig kelesztettünk.Jól eldolgozzuk és dagasztjuk, majd 2 egyforma  darabot formálunk, amit egy órán át hagyunk kelni. Aztán olyan vékonyra nyújtjuk, ahogy lehet (nem egyszerű).
A tölteléket rákenjük, a mazsolát rászórjuk és óvatosan feltekerjük. Sütőpapírral kibélelt tepsiben sütjük, de előbb villával megszurkáljuk és tojással megkenjük, amit 15 perc nyugalom követ. Kb.30 percig  180-200 fokra előmelegített sütőben sütjük.
A tapasztaltabbak tudják, hogy egy lágy tésztát hogyan lehet kordában tartani, a tejföllel óvakodni kell! Így sincs kizárva, hogy megreped, de attól még isteni marad!)

2010. december 4., szombat

Derűs reggel december elején

A valós világ tükörképe csak
Hóban is gyönyörű
Miért nincs hó a fatörzs körül?
Napfényes reggel
A fenyőfa árnyéka
Nyomok a hóban

2010. december 1., szerda

Töksüti

Hozzávalók:
(30 cm hosszú  sütőhöz)
kb.50 dkg tök
25dkg vaj v. margarin
25 dkg cukor
4-5 tojás
25 darált dió
citrom reszelt héja
kis só
25-30dkg liszt 2 kávéskanál sütőpor
kizsírozáshoz vaj v. margarin
1/8 l víz
6 evőkanál cukor
néhány dió vagy mandula lapocskák dekorálni

1. 25 dkg  tököt reszelünk miután hámoztuk, ebből a nedvességet kinyomjuk, a maradék tököt vékony szeletekre reszeljük 
2. a vajat elkeverjük cukorral és a tojásokkal habosra keverjük, míg a cukor fel nem oldódik teljesen. Hozzáadjuk a darált diót, citrom reszelt héját, sót, és a jól kinyomott, reszelt tököt. A lisztet és sütőport keverjük, hozzáadjuk, a masszába szitáljuk, összekeverjük. A kizsírozott dobozos tepsibe tesszük és a legalsó sütőrészben 180 fokra előmelegített sütőben 60-75 percig sütjük. Esetleg le kell takarni fóliával a végefelé, hogy ne legyen túl sötét.
3. A vizet és a 6 kanál cukrot felfőzni, beletenni a maradék töklapocskákat, míg "üvegesek" lesznek (gondolom, kicsit áttetszőek) , kivesszük , lecsöpögtetjük
4.Kiborítjuk, ha kicsit kihűlt, dekoráljuk a tökszeletecskékkel és dióval

2010. november 15., hétfő

Tehetetlen fájdalom

Apu elesett, azután, hogy elutaztam. Nem először, de eddig mindig sikerült neki az, amit még elképzelni is nehéz, egyedül élnie a régi lakásban. Ez a lakás, ház jelenti neki a biztonságot, az életet magát. Ha jöttek a változások, hogy őt is kényszerítsék arra, hogy elhagyja jól ismert falait, akkor a válasz mindig nem volt. Ebbe a házba kamaszként érkezett több, mint 80 éve, szüleivel, testvéreivel több helyen is otthon volt, fiatal házasként egy udvari lakásban kezdte, majd a háború után 2 évvel, amikor a harmadik gyereket várták, került az ő otthonába. 
Még annyi ereje van, hogy rövid időre elhagyja az ágyat, lassan bottal botorkálva a szobából, hogy a legfontosabbakat elintézze. Kórház, külső segítség szóba sem jöhet, konokul védelmezi azt a függetlenséget, ami már csak a képzeletében létezik.
Mi, az ő három gyereke vagyunk az egyetlen kapcsolata a világhoz, hatalmas a felelősség, a munka is, ami megadja neki a változatlanság illúzióját.
Büszke a 95 évére, a mindennapi szenvedésekről nem szívesen, de beszél, minden apró részletében a mindennapos telefonálások idején. "Majd megértitek, ha ti lesztek annyi idősek", addig nekünk semmi fogalmunk nem lehet...mit számít itt őszbe csavarodott fejem, nehézségekben nem szűkös életem, csak kis gyereknek tart számon, ami ellen apelláta nem lehet!
Nagyon óvatosan készítettem a felvételt, félve mutatom meg, mintha szobájába most idegeneket engedtem volna be, várom, hogy tiltakozzon... 
A kávét reggel bekészítette úgy várt. Az élet apró figyelmességeit az utolsó pillanatig nem fogja elfelejteni, konok fejű apám.

2010. november 5., péntek

Kérdések

Sokszor hallottam már, hogy milyen jó, hogy nem tudjuk mi vár ránk, mert akkor minden bátorságunk oda lenne, hogy tovább menjünk.
Még egy napsütötte út vége is homályos, alagúthoz hasonló a tegnapi fasor, a vége ismeretlen, ködbe vész.
Ha a kérdésekre választ kapok, akkor keresek új utakat? Miért olyan veszélyes dolog a kíváncsiság. Ne légy kíváncsi, óvtak eleink, hamar megöregszel. Azóta ennek pont ellenkezőjét hallottam, valahogy így: addig élünk és vagyunk szellemileg frissek, míg minden érdekel és odafordulunk az új felé kíváncsi gyerek módjára. A mindennapos rutin sosem érdekelt, az ismétlésektől (legyenek bár nagyon jó tanítómesterek), mindig irtóztam. 

Más kárán tanul az okos. Ez is ebbe az irányba mutat. Kamaszként megfogadtam, hogy ezer hibát elkövethetek, anélkül nem megy, de amit szüleim már elkövettek, azt nem ismétlem meg. Ebben volt az én lázadásom. Sikerült.
Milyen jó egy kis reggeli séta. Letisztul az a mozgás közben, ami tegnap még zavaros volt.

2010. november 4., csütörtök

Novemberi napsütés

Ma két irányban, de ugyanarról a fasorról készítettem fotót, röviddel egymás után.
Ha most a különbséget látom, csodálkozhatnék.
De ehelyett csak felteszem a kérdést: nem éri meg néha, hogy ugyanazt egyszer 180 fokot fordulva megnézzük?

2010. november 3., szerda

Ki gondolná, hogy a tegnapi 40 éves fényképről miért jut eszembe Aranyosmarót, Komárom és az 1848-as szabadságharc? A dédanyámnak két húga kicsit nagymamaszerepbe került számomra, tőlük hallottam az ő nagyapjukról (szépapámról), akinek haláláról az értesítő itt van muzeális  dobozaim egyikében. Elképzelem az életét azokból a közlésekből, amit gyerekként gyűjtögettem, majd raktam össze. Az 1848 as szabadságharc idején Komáromban fiatalember lehetett, a bukással mindenét elvesztette. Úgy tudom egyetlen lánya, aki óvónő volt egy szörnyű szoknyavadász felesége lett (akinek nevét is tisztelettel ejtik az irodalombarátok). Ez a szerető szívű asszony három lánynak adott életet, a legidősebb az én dédanyám, akit nem ismertem, mert Csehországba ment férjhez. Talán ő örökölte apja vad természetét, talán szépségét is, mert lányát, nagyanyámat még a szülői ház nevelte fel apa és papírok nélkül, aztán sietve férjhez adták szegényt egy kétszer olyan idős férfihez. Így kezdődött Mamikám túlélése a legnehezebb helyzetekben és egyetlen lánya iránti hatalmas szeretetben. Ez sem volt egyszerű, mert a háború után úgy nézett ki, segíteni sem tud, hisz határok választották el őket. De az ilyen akadályok nem gátolták meg, hogy mindent meg ne mozgasson, mindegy, hogy hogyan érte el.
Aztán én nőttem fel és mentem 1000km-re férjhez, tehát ez a kis kép nagy találkozás volt országok és világok közt, de úgy, hogy a szeretet és az összetartás sosem múlt el. 
A történelem akkor él, ha a családokban mesélik el mi történt, amikor a nagy nevek mögött az emberi arcok is láthatóak lesznek, minden erejükkel és gyengeségükkel.




 
Ritka pillanatot őriz ez a kép, ami 1970-ben készült szüleim lakásán. Négy asszony és három apró gyerek látható. A legfiatalabbak  első életévükben, a többiek mind más generációból: a kalapos hölgy az aprónép üknagymamájának húga. Magam a két fiúcska anyjaként a bal szélen ülök, mellettem anyám a húgom lányával, majd a nagyfiam a dédikével,aki a képen nem idősebb, mint én most:)))