2011. december 28., szerda

Csak halkan

"Nem én kiáltok, a föld dübörög" így énekeltük az Egyetemi kórusban nagy átéléssel és még nagyobb hanggal, de tehettük, csuda fiatalok voltunk.
Most már halkabb vagyok és csak kérdezek, miért írok pont most mérlegről, egyensúlyról. Azt mondhatnám: nem akarok én egy szót sem bölcselkedni, az év vége dübörög az ajtón.Elhallgattatni ezt a szörnyű hangot csak jó érvekkel lehet. Erich Fried verséből egy próbálkozás után a következőt jegyeztem fel:
(a költő nem használt írásjeleket, így én sem mertem)

 Mi ez

 Értelmetlen
mondja a józan ész
Ez van
mondja a szeretet

Szerencsétlenség
a számítás szerint
Csupa fájdalom
a félelem szerint
Kilátástalan
így a megértés
Ez van
mondja a szeretet

Nevetséges
a büszkeség szerint
Könnyelmű
az óvatosság szerint
Lehetetlen
mondja a tapasztalat
Ez van
mondja a szeretet

Erich Fried kis kötetének is ez a címe" Es ist was es ist" vagyis "ez az, ami", ami magyarul  fülemben elég sutának hangzott.

Ha ebben a felsorolásban a sok rosszat egyes egyedül a szeretet tartja egyensúlyban, akkor megnyugodhatok.

Weöres Sándortól:
A jóságról
Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenkire egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.

2011. december 17., szombat

Egy régi karácsony története

A kis hegyi falu Sedrun, elmerült a puha, friss hóban azon a karácsonyon is. 1200 méteren ez nem szokatlan. A csendet nem zavarta meg semmi. A völgyet a hegyi vasút  két részre osztotta, a mi lakásunk a sínek fölötti oldalon volt. Az erkélyről a Rätisch Bahn  többször napjában megnyugtatott afelől, hogy a világgal összeköttetésben vagyunk, a gyerekek szívesen integettek a vonatoknak.
A sütés-főzés lezajlott, már csak a fát akartuk együtt díszíteni, de még nagy várakozásban voltunk. Papi jön az esti vonattal, akkor kezdődhet majd az ünneplés. A kis ablakon kihajolva lestük a piros vonat érkezését. Négyen szálltak ki az utolsó kocsiból, hatalmas kurjongással üdvözölték fiai: halló, végre megjöttél! Apjuk visszaintve  kiáltja: vendégeket hoztam!
Ettől kicsit megijedtem, hisz családi vacsorára készülődtünk. Három fiatal amerikai állt a küszöbön, akik igyekeztek meggyőzni arról, hogy megelégednek a legegyszerűbb vendéglátással is, csak fedél legyen a fejük felett. Lekésték azt a vonatot, ami visszavitte volna őket szállásukra, ezért elfogadták a meghívást egy idegen utastól, aki épp meghallotta a kalauztól mi történt.
Kis átrendezéssel az asztalnál,  megettük a másnapi ebédet is, a két fiú a szőnyegen aludt, a hölgy pedig a heverőn. De előtte még együtt ünnepeltünk a fa díszítés után, sőt a vonatsíneket is segítettek a gyerekeknek összerakni, mintha régi ismerősök lettek volna.  
Másnap szánkózni mentünk együtt és kaptunk a szomszédtól egy fél sajttömböt (úgy 2-3kg lehetett) ebédre, hogy raklettet készítsünk, miután meghallotta különös karácsonyunk történetét. A legszebb élménynek nevezték a fiatalok hazatérésük után egy nekünk írt képeslapon a nálunk töltött napot.
 http://youtu.be/sEEEYfEQ0fc

2011. december 13., kedd

Kutyanap

Ma végre történt valami. Jött Kovács úr a birkatrágyával és ahogy az már szokás, elbeszélgettünk. Egy kis pihenőre mindig kell okot szolgáltatni, rajtam ne múljon. Reggel a tejet apjától hoztam, aki ugyan szegény, mint a templom egere, de ezt a szegénységet három kutya őrzi. A tehenekig még a fia sem merészkedik egyedül, mert nem túl barátságosak. Most különösen kell az öregembernek védelem, hisz nemrég elvágódott az istállóban és a bordáját összetörte. Kórházba viszont hogy is mehetne, akkor mi lesz a jószággal? A három kutyája egymástól elkerítve őrzi az udvart. A kapunál már hallottam a múlt héten állatsírdogálást, kérdeztem, míg a tejet a kannámba öntötte, miféle hangok ezek. Hát kiskutyák születtek, mondta és sejtettem azonnal, hogy ebben az időben nem lehetett öröm a hideg világra jönni. Legutóbb tizenkettőt fialt, de annyival mit is kezdhetnék?
Ma kérdeztem a kutyák felől. Kettő itt van, mondta. Nem mertem tovább kérdezni, de sejtettem, hogy nem lehettek hosszú életűek a sáros udvaron, ahol ki tudja mivel eteti őket a szegény öregember.
Hogy ifj.Kovács úrra visszatérjek, ő is elmesélte, hogyan gyarapodtak két kis pulikutyával, ami már csak azért is előnyösebb, mint a szemközti szomszéd PPP-je (vagyis ilyen nincs, de annyira megtetszett!), mert nem kell rá adót fizetni, hisz magyar kutya! Ez aztán haladás!

2011. december 10., szombat

Gyógyszer jó kedvre

2700 vicc és mondás közül, amit dr.H.Dreifuss gyűjtött össze, néhányat lefordítottam. 
Mivel a rend csak egy rafinált  formája a káosznak, össze vissza....

-Adósságaim vannak, éjjel le sem hunyom a szemem.
-Hogy bírod ezt ki?
-Nappal alszom.

A demokrácia előnye: akinek igaza van, azt leszavazhatják.

Oppozíció, az a művészet olyan ügyesen ellenezni valamit, hogy később meg lehessen azt valósítani.


A statisztika egy nagy hazugság, ami csupa apró igazságokból tevődik össze.


Szokratesz: Mindenképpen házasodjál meg. Egy jó asszony mellett boldog leszel, egy rossz mellett filozófus.


Egy jó hazugnak kitűnő emlékezete kell legyen.


Ezer ostobára jut egy bölcs és három, aki annak tartja magát.


Az emlékek megszépítik az életet, de csak a felejtés teszi őket elviselhetővé. 


A neurotikusok légvárakat építenek.
A pszichotikusok benne laknak.
A pszichiáter szedi a lakbért.


Egy hosszú házasság mögött mindig egy nagyon okos asszony áll.

2011. december 9., péntek

Pecsovics világ 1874




Régi történet már ez. Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.

Nobilis idők voltak azok!
Prókátorok nem nyúzták a világot, legfeljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«, míg a kálvinista egyszerűen azzal a biztatással rótta le perköltségeit: »aztán, édes úr, ha valami akar lenni a restóráción, itt vagyok én, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.
Minden másképp volt.
Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriomból, már t.i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem még tetejébe el is olvasta. A tekintetes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.
A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le arra a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát!
A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén emelkedő emeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens megye büntető hatalmáról tartana tudós felolvasásokat: mert az a büszkén kiemelkedő fedél a börtön tetőzete.
Börtön, deres s a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája.
Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-bot kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak nemes passziója hevében legyen kin kitölteni a mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában rádiktáltatott olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani.
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk: mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig tudományos embert illet, ott van Széchenyi Pista. Azzal tessék diskurálni. Gondolkozik az mindnyájunk helyett.
Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt az előttünk. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes carmenekben:
»N..... vármegyében kell járni nagy sáron.«
Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.
Legalább a német nem akad ránk ebben az átkozott sárban.
És az igaz is, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is nagyobb hatalom - a »Liberalizmus«.
Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.
...Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegőjével, melyet ki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákony-ivó, soha nem hallott, őrült, bolondos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben volna.
Új tüdő kellett az új levegőhöz. Az ország kezdett kivedleni régi bőréből, nem várva be, míg lehámozza róla az idő.
A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyogott a gyilkos utakon, a deres is megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni fognak;... de a bolondos korszak új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rothadásba átment ősanyagot, az emberek kezdtek meg nem férni egymással. Az egyiknek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalizmus!
Tudta is azt még akkor valaki: mi az? Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú zászlókat csókolta a hazai levegő. Az a torony is évek előtt dőlt le már, amelyiken lobogtak!
Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.
Aztán bajos dolog volt azt olvasni és elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hínak.
Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy az arany.
Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből; könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppeért, királynak kimondott kevély szaváért: annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni: az őrület, eszeveszettség...
Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik gyűlölték tündérarcát...
A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.
Avagy logika az, ha midőn meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.
Meg kell a mozgó földet állítani! Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.
Sokan voltak, akik így gondolkoztak, s először morogni, későbben pedig küzdeni is kezdtek az új emberek ellen. Nem kell megmosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges, és kevés hősies elem van [benne]: nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté a harcba azokat a jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogjuk rá, hogy csak »toasztirozni» tudtak; hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengetegek virágserege. Azokat ki ültette? ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?
A virágok az anyaföld gondolatai; de hát a mi gondolataink kinek a virágai?...





2011. december 5., hétfő

Családi kép a XIX.század végéről

Erről a képről már csak én tudok mesélni, mert mindazok, akik a képet nekem megmutatták, már nincsenek.
Dédapám fakereskedő volt Újverbászon, az ő dédapja 1740-ben született és feleségével bevándorló volt, elhagyva Mária Terézia felszólítására Neunkirchent, letelepedett Magyarországon, pontosabban a Bácskában. 
Hat gyermekük született, nagyapám középen a kis széken ül kockás kétrészesben és térdzokniban, határozott tekintettel. Egyik kezével a székbe kapaszkodik, mintha nem nagyon bízna benne, a másik apja lábán nyugszik, talán a fényképész parancsára.
Az anya Tessényi Etelka ölében a kisfiú és a kép jobb szélén álló kislegény, aki mintha félve nézne (de lehet, hogy csak belemagyarázom) az első világháborúban pusztultak el. Sosem felejtem el azt a levelet, amit nővérének írt, talán utolsó életjelként. Mennyi félelem bújt meg a sorokban az értelmetlen mészárlás előtt!
A bal szélen álló fiúcskáról nem tudok semmit, csak azt, hogy Lajos volt a neve. Ő megmaradt. A kép közepén áll nagyon öntudatosan a legidősebb fiú, az "Örökös". A második világháborúban, miután családját kimenekítette nővéréhez Svájcba, próbálta munkáját folytatni, udvarát és kereskedését megvédeni, de megölték, családja nélküle utazott tovább Amerikába. Az egyetlen lány, nagyapám nővére, Irén néni édesanyja korai halála után még felnevelte  testvéreit, aztán egy svájci professzor felesége lett. Az ő lányai fogadtak engem rokonként, mikor úgy 68 évvel később megérkeztem magam is svájci asszonyként a zürichi repülőtérre. Dédanyám eleiről is tudok valamit. Dédapja Kossuth István volt. Az ő unokatestvéréről itt a Koppány mentén horgászegyesületet   neveztek el.

2011. december 2., péntek

Mikszáth derűje

A MAGYAROK ISTENÉRŐL

(Szíves üdvözlet a drezdai sógoroknak)

1885

Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is és az istent teszik magyarrá.
Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.
Hanem azért azt tartják, hogy mégiscsak nekik kedvez, a magyarok istene ő még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.
Nem is tartják őt itt szigorú égi bírónak, hanem bölcs, nyájas és kedélyes atyának, akinek még anekdotákat is adnak kölcsön.
Igen, igen, egy egész anekdota-kör van az istenről. S ezek mind hazafias adomák, amelyekből kitűnik, hogy mégis ő szent felsége a legnagyobb magyar, s ha valami bajuk van a magyaroknak, óvó palástjával befödi őket, és nyújt feléjök védő kart.
Az egyik adoma arról szól, hogy az isten hálókabátban ül a trónon, amikor roppant éljenzés keletkezik a menny kapuja előtt. Mellette ül Krisztus urunk és Szűz Mária.
- Miféle zaj az? - kérdi az úr Szt. Pétertől kíváncsian.
- Széchenyi Istvánnak nyitom a kaput - mondja Szt. Péter.
- Széchenyi jön? - kiált fel az úr meglepetve, és odakiált két angyalnak: »Nosza hamar hozzátok elő az atillámat.«
Széchenyi eközben benyit, s az isten nagyon nyájasan fogadja, valamint gyöngéden figyelmezteti Jézus Krisztust is:
- Gyere közelebb, édes fiam, adj kezet Pista bátyádnak.
*
Még előbb történt, mikor József nádor halt meg, hogy amint jelentkezik a menny kapujánál, kérdezik tőle odafent:
- Ki vagy?
- József, Magyarország nádora.
- Mi jót tettél a magyarokkal?
A nádor szelleme gondolkozott egy darabig, de bizony nem jutott eszébe semmi.
- Nem emlékszem semmire - mondá.
- No, hát akkor eredj vissza!
Másnap újra jelentkezik a kapunál.
- Ki vagy?
- József, Magyarország nádora.
- Mi jót tettél a magyarokkal?
- Felgyújtottam ma a német színházat, úgyhogy most már a németek is kénytelenek lesznek a magyar színházba járni.
- Helyes! Bejöhetsz.
(Ez az adoma akkoriban igen időszerű lehetett, mert a József nádor halálát követő napon gyúlt ki a német színház, s a tűz oka természetesen homályban maradt.)
*
És még ennél is régibb keletű az I. Napóleon halála idején komponált adoma, mely az osztrák császárság szokásos címét gúnyolta.
Ez is úgy folyik, hogy fölment Napóleon az égbe.
- Ki vagy?
- Én a volt francia császár vagyok.
- Hogy lettél császárrá? - kérdi a mindenható.
- A nép választott azzá.
- Elég. Beveszlek ide.
Megint kopogtatnak néhány óra múlva (mert az évek csak órák odafönt).
- Ki az?
- Én a szardíniai király vagyok.
- Hogy lettél királlyá?
- Atyámtól örököltem.
- Elég. Gyere be.
Nem sok vártatva ismét zörgés hallik a kapun. Nyugtalankodva és bosszúsan kérdi az úr:
- Ki az már megint?
- Az osztrák császár.
- Miféle címen?
- »Isten kegyelméből« - felelte a lélek.
- Az én kegyelmemből? Nem emlékszem.
*
Ilyen kedélyes a magyarok istene, és ilyen erősen magyar. Kár vele ingerkedni a drezdaiaknak. Mert ezt az egy helytelenségüket száz esztendeig sem bírják leimádkozni - németül.

Szép volt