2011. november 28., hétfő

Ködös elhatározások

Kisütött a nap, azonnal kiderült a hangulatom is. Eltörölve minden kételyemet, melyek egyre nőttek bennem az elmúlt héten a "mi lesz tovább?" címszó alatt. A ködös szürkeség igenis jó valamire. Az ember tervez olyankor, amiből még lehet valami, ha a pára végre felszáll. Erre a pillanatra várni keserves, de termékeny idő a gondolatoknak. Hogy mit keres Amadeus már megint itt? Ráfeküdt a mérlegre, mint aki azt mondaná: "ugye nem kell fogyóznom? Így is szép vagyok." Az én esetemben a dolog sokkal komplikáltabb, mert én nem háttal a számoknak álltam fel a kegyetlenül őszinte gépre. Rémületemben azonnal elővettem egy A4-es lapot, balra felül a leolvasott számokat róttam fel. A lap tetején vízszintesen az elkövetkező 50 napot húztam le, majd függőlegesen a kilókat egyre csökkenő menetben, legalul a lehetséges és kívánt előírt számokkal. Most csak annyi a dolgom, hogy az FDH (friss die Hälfte!= zabáld a felét!) mozgalmat betartsam, a vonal meg betartja majd a kívánt irányt lefelé.
De ez csupán az egyik "nagy" elhatározásom volt a ködben. Hisz itt a könyvespolc, ahol a háttért mikor is töröltem pormentesre? Egyre jobban zavartak azok a könyvek is, amiket nem volt időm a költözésem előtt eltávolítani. Tehát ennek is nekiláttam! A szépirodalom befejezve, és egy kedves antikvárium tulajdonossal már megbeszéltem a részleteket: mikor, hogyan?  Amint látom, annyi terhet cipelünk egyre fogyó erőnkkel, hogy az elveszi az életkedvet is néha. 
Amit utoljára, de nem utolsó sorban még meg kell említenem a ködben született ötletekből, hogy hatalmas lelkesedéssel belevetettem magam az Aquafit gyönyöreibe! Egy remek hölgy tartja 3x hetente az új fürdőben az egy órás  programot! Sajnos hamarosan (a síszezon kezdetére) elhagy minket a tréner, de visszajön márciusra legkésőbb. 

2011. november 27., vasárnap

Adventi koszorú

Gyertyát gyújtani első advent vasárnapján egyet jelent az elmúlt időkre emlékezéssel, a hűséggel, az igazi bensőséges szeretettel, amit valaha is éreztem. Sokkal több ez, mint csupán várakozás a nagy ünnepre! Inkább tiltakozás a sötétség és hideg, a felejtés ellen. Megnyugodva abban, hogy gyufát vehettem a kezembe és a legnemesebb anyagból készült gyertyát gyújthatom meg. Elgyönyörködök a kézzel festett csillagokon ülő madarakban, fenyőtobozokban, apró színes gömbökben. Ünnepnapot varázsolnak a ködös vasárnap reggelen.
Posted by Picasa

2011. november 21., hétfő

2000.május-2011 november






Mint egy kis egérke, akkora volt, mikor először láttam. Egyfolytában nyávogott, iszonyúan éhes volt. Az asszony magyarázta, hogy került hozzájuk, én meg mérlegeltem, mit is tehetnék. Tudtam, ha ott hagyom, hamarosan elpusztul. Így megkérdeztem, mit akarnak csinálni vele, hogy megmaradjon. Elmondtam, mit kéne tenni: 3 óránként apró kis cumisüvegből macskatejjel (=amiben a tejcukrot kivonták) itatni. Azonnal elálltak a tervtől, hogy megtartsák, én meg vihettem magammal egy megbeszélésre. Egész idő alatt nyávogott, elég furcsán néztek rám a kollégák...Aztán egy nagyon fárasztó hét következett. De hamarosan kinyitotta ibolyakék szemeit elfogadott pótmamának. Azóta is tart ez a ragaszkodás, bizalom.

2011. november 12., szombat

Apu arcai




Még sosem próbáltam meg kollázs összerakásával, ezért első próbálkozásomat félve teszem közzé. Apám halála kényszerít arra, hogy vele naponta foglalkozzak. Egy hosszú élet és az utolsó évek fájdalmai láthatók arcán, de átragyog a felszínen valami örök, amit mindig ismertem. Keveseknek adatik meg, hogy több, mint 95 évet éljenek.
Pokolian nehéz élete volt, amit nem könnyített semmi, háborúk, szegénység, becsületesség, keményfejűség kísérték útján kezdettől fogva. Ilyenkor szokták mondani, hogy kit nem?
Az első kollázsom megszületett, talán még követi több is?

2011. november 8., kedd





A szürke árnyalatai mellett egyedül a rozsdaszín változatait találtam a Balaton parti sétámon.. A nyári lomb füstje, a párába burkolt táj, az üres utak mind az elmúlásról meséltek, de csak a melankólia nyugalmát váltották ki bennem, nem a szomorúságot. Hisz nem csupán a szép és a jó, de minden nyomasztó, minden fájdalmas, minden gonosz is elmúlik. A lelkesedés is, de a tévedéseink is minden következményükkel. A táj szépségét élveztem, a füsttel, párával, a lehullott levelek üzenetével.


2011. november 5., szombat

Minden reggel újjászületünk

Hermann Hesse:

Lépcsők

Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál
Az ifjúság az öregségnek, minden
Életfok, bölcsesség adott koránál
Tovább nem tarthat, reménye se futja.
Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen
Mindig a szív, melyet az élet elhív,
Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja
Megkötni bármikor egy új kötésünk.
Mert minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.

Teret tér után szelünk át lobogva,
Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk;
A világszellem nem bilincset rak ránk:
Feljebb akar emelni fokról fokra.
Alighogy elfogadtunk otthonunkul
Egy életkört, reánk fekszik a restség,
Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul,
Bénító nyűgöket csak az törhet szét.

Tán halálos óránk is minden
Ifjítóbb új teret terít elébünk,
Örök hívó szót küld az élet értünk...
Hát rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár.

2011. november 3., csütörtök

3 év telt el azóta

 Rátaláltam egy bejegyzésemre, ami elgondolkoztatott. Sikerült megállítani az időt? Vagy valami örökéletű ez a tehetetlenség, amivel nem tudtam megküzdeni? Az évforduló kényszerít számvetésre.

 November végén

Minden nap biztatom magam, hogy már nem tart sokáig ez a reménytelen állapot, a türelem és az igyekezet meghozza gyümölcseit. De néha már azon kapom el magam, hogy mindent megkérdőjelezek, hogy a kétségek belémfészkelődnek és nyugtalanitanak. Ilyenkor az unalomig pontos monoton megbizhatóságú svájci életem jut eszembe, ahol szabadon tervezhettem, mivel lazitsam fel az egyforma szigorúsággal tervezett és folyó időmet. Itt forditva van: tervezek valami fontosat, aztán tétlenül kell várnom hosszasan arra, hogy semmi se történjen…este ugyanolyan elintézetlen minden, mint reggel. Vigasztalásul kitalálok szép történeteket, zenét hallgatok, barátnőket hivok telefonon és bizok abban, elmúlik a november, minden kialakul majd egyszer olyanra, ahogy megálmodtam.

Szerencsém volt

Sose szerettem, ha valaki megjegyezte: szerencsés vagy!  Ebben az érzékenységemben természetesen nagy szerepe van  hiúságomnak, amit hiába szégyellek, de létezik.
Ami egy hete történt, azt csak nagyon sok szerencsével lehetett kibírni: a hazautazásom zsúfolt, percre beosztott története következik, amit most elmondok nektek.

Reggel 6 előtt ébresztő. Házigazdáim ugyan későn kelők, de kivételeztek, a reggeli 6:15-kor már az asztalon volt! 7 -re pontosan megérkeztem a garázsba, ahol visszaadtam épségben az autót  a tulajdonosnak, volt tanítványom édesapjának, aki alig kért valamit a használatért. A vonatom 7:28 -kor indult, ott várakoztam a peronon és a fejemben az egész napi program nyüzsgött, de valamiről elfeledkeztem. A kocsik pontos megállása ki van írva és nekem oda kellett volna állni a másodosztályú kocsik érkezési helyére,  én pedig épp gondolkoztam... Jött a rohanás, mikor az orrom előtt csupa elsőosztályút láttam, végül kifogytam az időből és egy épp záródó ajtón igyekeztem benyomni a kofferomat. Az ajtó pedig, ahelyett, hogy megszakította volna a zárást, tovább nyomakodott, ő volt az erősebb..Kofferomat egy jótét lélek elkapta, én meg a sínek és a járda közé csúsztam, szemüvegem ennél is mélyebbre. De utánanyúltam, átvettem a koffert és egy kis horzsolással megúszva a dolgot, helyet kerestem a felső szinten. A kalauz megjegyezte, ez első osztály, de én akkor már kimozdíthatatlanná lettem, inkább fizettem a különbséget. Na ez a nap is jól kezdődik. 

A zürichi program aztán ment a maga menetrendje szerint és a reptérre is megérkeztem idejében, nem rajtam múlt, hogy az indulásra egy órát várakoztunk bezárva egy startra kész gépben, hallgatva a pilóta bocsánatkéréseit és reményeit. Előttem meg elsötétült a világ, mert egyre fogyott az esélyem, hogy Genfben elérem a Budapestre induló gépet. Még 10 perc indulásig és merre induljak a beszállási ajtóhoz? Ekkor hallottam meg a hangosbeszélőt: engem kerestek! Persze rohantam, integettem, jövök én... a gépben mindenki csendben ült, nem néztem se jobbra, se balra, mikor lerogytam a 17-ik sorban a helyemre egy aggastyánt kellett megkérnem, megengedi e, hogy az ablakhoz üljek. Az ajtó bezárult azonnal és már gurultunk az induláshoz. Szerencsém volt. Pedig olyasmiért szégyenkeztem, amiről semmit sem tehettem. 
A késő délutáni megvilágításban legalább a hegyeket fotózhattam, a homályos ablakok ellenére is lett belőlük valami.

2011. november 1., kedd

Ma este értük égtek a gyertyák

California, Texas, Svájc, Szlovákia és Magyarország több temetőjébe kellett volna ma elmennem egyszerre, és a Dunához is elmenni, ahol a víz tovasodorta az utolsó földi maradványait családom két tagjának. A fűzfa alatt mind kaptak követ, virágot és egy lángot. Nem felejtlek Benneteket, míg élek.

Landquart, Zürich és az Alpok felett