1944.december végén
A nagy csalàd összejött karàcsonyt ünnepelni: nagyszülök hivtàk meg apàmat, a legfiatalabb gyermeküket, és nagynénémet, Gaby nénit, akik ott laktak Budakeszin az Zolti bàcsi volt a legidösebb fiuk feleségével és elsöszülöttjével. Mi négyen mentünk: én 3 évesen, hugom 9 honaposan, anyuka, apuka. Nagyanya még összeszedte, amit lehetett, hogy sütemény is legyen, felfedeztem az ablakmélyedésben, ahogy megérkeztünk. A következö emlékkép a hàz pincéjében, hogy az ajto madzagjàt tarto nagybàcsi felkiàllt:megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok. Mikor felmentünk a hàzba, az màr foglalt volt, nekünk egy szobàt nagylelküen àtadtak, ahol a földön aludtak mind, kivéve engem, nagyanya két fotelt összetolt, kedvesen mondta: te itt fogsz aludni. Ennek én örültem. Annak màr kevésbé, hogy a süteményböl egy morzsa sem maradt, mire odamehettem megnézni.
Az együttlétet tuléltük, de voltak olyan oràk, amikor ez egyàltalàn nem volt biztos, mint mikor németeket kerestek, nem bujtak e el a hàzban, udvarban.
Aztàn egy bögrére emlékszem, amit az egyik katona cukorral töltött tele, majd valami folyadékkal töltött fel és odaadta nekem. Megittam, mert édes volt, utàna 2 napig eszméletlen voltam alkoholmérgezéssel. Nem haltam meg és valahogy kibirtam a hiànyzo agysejtek hiànyàt is, örülhetek azota is az életnek. Az alkoholt azota, ha egyàltalàn, nagyon mértékletesen fogyasztom, ez az életszeretet gyözelme a halàl fölött.
1944 nyaràn a bombàzàsok miatt Budapeströl anyukàval és a kishugommal Mamikàhoz utaztunk Kiràlyhelmecre.
2018. augusztus 28., kedd
2018. augusztus 16., csütörtök
Amikor ez a szépséges hely tükörbe néz
Erösen szeretnék màr gyogyultan fellélegezni és ugy sétàlni, ahogy azt azelött tettem. Ma igyekeztem a reggel hüvösében a kis tavat làtogatni, közben fotokban beszàmolni erröl a nagyon hiu kis falubol, amelyik alighogy vége a sötétebb napoknak a toban nézegeti magàt. Megnéztem én is, hiszen örömmel elismerem, hogy hibàtlan a szépség, amit làttam.
2018. augusztus 15., szerda
Hogy került a poncho a làmpàra?
Ma nekivàgtam takaritani. (most épp pihenek)
Az ebédlöasztalt eltoltam a làmpa alol, hogy ott is szépen mindent megtisztitsak.
Nem kétszer, de hàromszor vertem be a fejem, mire végre dühbejöttem és kerestem valamit, ami figyelmeztet: itt veszélyes a tartozkodàs, de ehhez az kellett, hogy az orrnyergem véres legyen és a macskàk is döbbenten nézzenek, miért orditok annyira?
Ez egy kötött poncho amit végül felhuztam a làmpaburàra. Anyàm kötötte, rakta össze nagy szeretettel és én nem tudtam mit is kezdjek vele. Most hàlàt rebegtem az ég felé, làtod, milyen hasznos darabot adtàl anyuka, a bajban Te segitesz mindig.
2018. augusztus 14., kedd
Elmult idök nyomàban
Hàrom kis tàrgy az iroasztalomon. Canadàban készült, ajàndékba kaptam a müanyag levéltartot..ez a közelmult, amikor még leveleket irtak az emberek, ha épp arra volt kedvük és idejük.
A fàbol készült màr az elözö generàcio müve, egyszerü, semmi különös diszitö elem, célnak megfelelö.
De a legszebb, és mint egy mesebeli idökböl itt maradt darab a legszebb. Fekete lakkozott fàra arannyal festett tàjban két kuli visz egy fedett hàzalaku hordozot, amiben valoszinü rejtözik valaki.A hàtso lapon egy kinai és a fia halàsznak szintén egy elvaràzsolt aranytol ragyogo tàjban.
Mekkora finom gondos munka, igazi müvészeti alkotàs.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)