A kert királynője

A fűzfa lábánál

Diófák a határon

A két diófa egymás mellett nőtt a kert végében, éjjel havat, reggel fényözönt kaptak, tőlem hálás örömöt.

Rózsám az első hóban

Itt a tél

Mecsekben kirándultam

Erzsébet napi séta

A sétáról többet a blogszigeten:)

Tehetetlen fájdalom

 

Apu elesett, azután, hogy elutaztam. Nem először, de eddig mindig sikerült neki az, amit még elképzelni is nehéz, egyedül élnie a régi lakásban. Ez a lakás, ház jelenti neki a biztonságot, az életet magát. Ha jöttek a változások, hogy őt is kényszerítsék arra, hogy elhagyja jól ismert falait, akkor a válasz mindig nem volt. Ebbe a házba kamaszként érkezett több, mint 80 éve, szüleivel, testvéreivel több helyen is otthon volt, fiatal házasként egy udvari lakásban kezdte, majd a háború után 2 évvel, amikor a harmadik gyereket várták, került az ő otthonába. 

Még annyi ereje van, hogy rövid időre elhagyja az ágyat, lassan bottal botorkálva a szobából, hogy a legfontosabbakat elintézze. Kórház, külső segítség szóba sem jöhet, konokul védelmezi azt a függetlenséget, ami már csak a képzeletében létezik.

Mi, az ő három gyereke vagyunk az egyetlen kapcsolata a világhoz, hatalmas a felelősség, a munka is, ami megadja neki a változatlanság illúzióját.

Büszke a 95 évére, a mindennapi szenvedésekről nem szívesen, de beszél, minden apró részletében a mindennapos telefonálások idején. "Majd megértitek, ha ti lesztek annyi idősek", addig nekünk semmi fogalmunk nem lehet...mit számít itt őszbe csavarodott fejem, nehézségekben nem szűkös életem, csak kis gyereknek tart számon, ami ellen apelláta nem lehet!

Nagyon óvatosan készítettem a felvételt, félve mutatom meg, mintha szobájába most idegeneket engedtem volna be, várom, hogy tiltakozzon... 

A kávét reggel bekészítette úgy várt. Az élet apró figyelmességeit az utolsó pillanatig nem fogja elfelejteni, konok fejű apám.

Kérdések

Sokszor hallottam már, hogy milyen jó, hogy nem tudjuk mi vár ránk, mert akkor minden bátorságunk oda lenne, hogy tovább menjünk.
Még egy napsütötte út vége is homályos, alagúthoz hasonló a tegnapi fasor, a vége ismeretlen, ködbe vész.
Ha a kérdésekre választ kapok, akkor keresek új utakat? Miért olyan veszélyes dolog a kíváncsiság. Ne légy kíváncsi, óvtak eleink, hamar megöregszel. Azóta ennek pont ellenkezőjét hallottam, valahogy így: addig élünk és vagyunk szellemileg frissek, míg minden érdekel és odafordulunk az új felé kíváncsi gyerek módjára. A mindennapos rutin sosem érdekelt, az ismétlésektől (legyenek bár nagyon jó tanítómesterek), mindig irtóztam. 
Más kárán tanul az okos. Ez is ebbe az irányba mutat. Kamaszként megfogadtam, hogy ezer hibát elkövethetek, anélkül nem megy, de amit szüleim már elkövettek, azt nem ismétlem meg. Ebben volt az én lázadásom. Sikerült.
Milyen jó egy kis reggeli séta. Letisztul az a mozgás közben, ami tegnap még zavaros volt.

Novemberi napsütés

 

Ma két irányban, de ugyanarról a fasorról készítettem fotót, röviddel egymás után.
Ha most a különbséget látom, csodálkozhatnék.
De ehelyett csak felteszem a kérdést: nem éri meg néha, hogy ugyanazt egyszer 180 fokot fordulva megnézzük?

Ki gondolná, hogy a tegnapi 40 éves fényképről miért jut eszembe Aranyosmarót, Komárom és az 1848-as szabadságharc? A dédanyámnak két húga kicsit nagymamaszerepbe került számomra, tőlük hallottam az ő nagyapjukról (szépapámról), akinek haláláról az értesítő itt van muzeális  dobozaim egyikében. Elképzelem az életét azokból a közlésekből, amit gyerekként gyűjtögettem, majd raktam össze. Az 1848 as szabadságharc idején Komáromban fiatalember lehetett, a bukással mindenét elvesztette. Úgy tudom egyetlen lánya, aki óvónő volt egy szörnyű szoknyavadász felesége lett (akinek nevét is tisztelettel ejtik az irodalombarátok). Ez a szerető szívű asszony három lánynak adott életet, a legidősebb az én dédanyám, akit nem ismertem, mert Csehországba ment férjhez. Talán ő örökölte apja vad természetét, talán szépségét is, mert lányát, nagyanyámat még a szülői ház nevelte fel apa és papírok nélkül, aztán sietve férjhez adták szegényt egy kétszer olyan idős férfihez. Így kezdődött Mamikám túlélése a legnehezebb helyzetekben és egyetlen lánya iránti hatalmas szeretetben. Ez sem volt egyszerű, mert a háború után úgy nézett ki, segíteni sem tud, hisz határok választották el őket. De az ilyen akadályok nem gátolták meg, hogy mindent meg ne mozgasson, mindegy, hogy hogyan érte el.
Aztán én nőttem fel és mentem 1000km-re férjhez, tehát ez a kis kép nagy találkozás volt országok és világok közt, de úgy, hogy a szeretet és az összetartás sosem múlt el. 
A történelem akkor él, ha a családokban mesélik el mi történt, amikor a nagy nevek mögött az emberi arcok is láthatóak lesznek, minden erejükkel és gyengeségükkel.