2015. január 31., szombat

Három kívánságom


Megmaradok a három kívánság mesés hagyománya mellett. 

1. Amit csak teszek vagy gondolok, abból jó fakadjon, úgy magam, mint mások számára. Akkor is, ha idő kell ahhoz, hogy ez bebizonyosodjék.

2.Soha ne legyek kiszolgáltatottja  sem embernek, sem a véletleneknek.

3.Utolsó órámig képes legyek tanulni, szeretni és nevetni. 



Milyen gyökerei vannak az én kívánságaimnak? A harmadiknál volt a legkönnyebb megtalálni a három női alakban: Pallas Athene, Aphrodite, Pszyche ezer formában él ma is a tudatban, nem csoda, ha előjöttek kívánságként.

Az első pontban a bibliai háttér jut eszembe, jóság, amit másoknak ugyanúgy szeretnék adni, mint magamnak.

Legaktuálisabbnak és legnehezebben besorolhatónak a középső kívánságom marad. Az egyéni szabadság korlátai, mihelyt az mások szabadságát veszélyeztetik, vagy megszüntetik, nehezen húzhatók meg. A függetlenség pedig legtöbbször illúzió.
 A szabadság, ami rendet szülni lenne hivatott 
(Jöjj el, szabadságTe szülj nekemrendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd;
szép, komoly fiadat! József Attila, 1935. november 21. ...), 

sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De ezzel együtt hiszünk benne, ki fanatikusan, ki egy keserű mosollyal.:)

Kétségek Mi az út? Rajnai séták



Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja az életerőnket. Az optimális biztonságot, védelmet és megszabadulást a gondoktól majd hat láb mélyen a föld alatt egy dobozban fogjuk megtalálni.”

(Andrew Matthews – Élj Vidáman)
Azok a napok a legnehezebbek, amikor hatalmas erővel elfog a kétség az értelmem fölött, amikor mást nem érzek, csak valami nagy, szomorú nosztalgiát az elvesztett szépségek, kapcsolatok, élmények miatt.
Ilyenkor régi képeket nézegetek, semmi kedvem a napi feladatokhoz, kritikus vagyok a szavak iránt, hangulatom mélabúsan reménytelen.
Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, mintha a vízcsapból is csak panasz folyna... Elkaptam a nemzeti betegséget?
Mindig tudtam, hogy a világot nem fogom megváltoztatni, de képesnek éreztem magam arra, hogy új dolgokat teremtsek egy aprócska világban, amelyik az enyém.
Kudarcba fulladtam? Nem gondoltam át, mit teszek?
Még nem adtam fel, március végéig szól a jelenlegi tervezet, amivel csigalassúságban haladok.
Azt mondják a bölcs ember más kárán tanul, de közben mit csinál?


Mi az út? – kérdezte Csao-csou.
-        ---   A mindennapi gondolkodás (1)- válaszolta Nancsüan.
-         -- Hogyan térhetünk rá (2)?
-        -- Ha tudatosan (3) akarsz rátérni, máris tévúton jársz.
-        --  De akkor hogy tudhatok róla?
-       --   Az út (4)nak nincs köze se tudáshoz, se nemtudáshoz- mondotta Nan-csüan.- A tudás káprázat, a nemtudás zűrzavar. Ha valóban tudatosság nélkül éred el az Utat, mintha mérhetetlen (5) ürességbe jutnál, nem lesz előtted sem akadály, se határ. Hogy lehetne akkor állítani vagy tagadni (6)

 Bizonyos szavakat kicseréltem, mire megértettem a jelentését. Az eredeti szöveg vagy kínai, vagy még valószínűbb: kínaiból fordított nyelven jelent meg. Néha az eredeti értelmét sosem, máskor eltorzítva olvashatjuk nyelvünkön.

1.Gondokodás helyett ha az elmélyülés, meditáció, befelé fordulást, vagy a vallás szavaiból az áhitat, ima szót helyettesítjük a szövegbe, akkor máris közelebb kerültünk a régi kínai bölcs válaszához.
2. A "térhetünk rá" helyébe a gyakorolhatjuk szót helyezném.
3.A "tudatosan"  szó  az akarattal, hatalommal szavakkal helyettesíthető.
4. Az "út" az Újtestamentumban :"Én vagyok az út, az igazság és az élet" szavakkal vethető össze, tehát isteni hasonlat
5.Mérhetetlen, a végtelenség fogalma, ami elképzelhetetlen, vagyis Isten a fogalom, amit ha leírhatnánk, meghatározhatnánk, az biztos hamis lenne...
6.Állítani vagy tagadni azt amiről fogalmunk sincs: lehetetlen.


A japánok teaceremóniáin a legszebbnek tartom, hogy egyetlen szöveget felakasztanak a falra, vagy oszlopra és órákig beszélgetnek róla, kinek mi jut eszébe.
Valahogy így mondtam el, nekem mi jutott eszembe. A szimbólumok világa rejti számomra a bölcsességet, amit a legnagyobb kincsnek érzek. 





Egy kérdést olvastam az elmúlt napokban. Miért csak akkor, amikor elmúlt a pillanat, vissza nem fordítható már semmi, akkor látjuk valódi ragyogó szépségét? A Rajna parton sétálva készült a kép, aminek hatása alól nem szabadulok. Minden szép rendben, mintha egy gyermek rajzolta volna: a kék szalag a folyó, mellette  kavicsos száraz meder és a még sárgás fű, a gyalogút pedig hív a hegy felé, aminek tetején még a hó fehérlik. Érzem a levegő hűvösségét, a csendet, a lépések ritmusát benne, a gondolatmentes szabadságot, mikor csak a lét öröme kísér. Nincs fájdalom, nincs hiány, nincs semmi kívánság. Mikor jártam azóta ilyen könnyedén és ilyen mindenről megfeledkezve? Valóban soha többé?

Egy újsághír után

Azon a reggelen is minden a maga rendjén ment, mindenki igyekezett munkába, iskolába, mikor az idős asszony elhatározta, hogy kis bevásárlásra indul a kerékpárjával. Hátul felerősítette a kosarat, belebújt esőkabátjába, hátha újra csepereg majd, zsebébe dugta a pénztárcáját és a mobilját, a cetlit sem felejtette el. aztán elindult. Már megkezdődött a tanítás, az utcán alig volt valaki.  Nem volt messze a község központja, ahol mindent megkaphatott, amire szüksége volt. Hagyott időt mindenre, még egy kávét is ivott, mielőtt beszerzéseivel hazaindult volna. Apró cseppekben elkezdett esni, összébb húzta magán kabátkáját. Át a hídon, majd a kis gyalogúton kerékpározott, amit szép, öreg platánok szegélyeztek, csaknem a házig, ahol lakott. A 11 órás harangszóról eszébe jutott a régmúlt, mikor apró gyerekei hazasiettek az óvodából, ezen elábrándozott. Annak a fiatal asszonynak érezte magát, aki volt nem is olyan régen. Az útra sodródott követ nem is látta, szeme elhomályosodott, az esőcseppeket és könnyeket ki tudná szétválogatni? Már csak annyit érzett, hogy elvesztette a kormányt és keményen nekicsapódott a következő fának, aztán sötét lett a világ körülötte.
A szomszédék fiacskájának ma hamarabb ért véget  a tanítás, mert délutánra sportnapot hirdettek, amire nagy izgalommal készültek, hogy ki lesz a leggyorsabb, legügyesebb az összes közül. Sietett hazafelé a sporttáskáért, nem zavarta az eső sem. Aztán megpillantotta a földön a kedves nénit, aki mindig mosolyogva viszonozta köszöntését. Szanaszét hevert a kosárból kiborult gyümölcs, kenyér, yoghurt, de ő csak a vérző fejet látta a fatörzs mellett, a lehunyt szemeket. Kiáltani sem tudott, sietve odahajolt fölé és tudta, most azonnal segíteni kell. Az asszony kinyitotta szemét és suttogott: fiacskám, vedd ki a mobilomat és hívjad a mentőket! A számot tudta, a tanítónéni jól eszükbe véste, mit kell tenni ilyen esetben. A helyet is kitűnően elmagyarázta, aztán próbálta felemelni a kerékpárt, összeszedni, ami szanaszét hevert. Megtisztogatta az asszony kezét óvatosan, inkább simogatás volt az. Mikor minden rendben lezajlott, őt kellett gondozásba venni, elhagyta ereje és félelmében sírni kezdett. 

2015. január 30., péntek

Édes, ékes apanyelvünk





 Új világunk hajnalán,

 "Ember - e szó büszkén hangzik" - mondta Gorkij hajdanán.

 Ember ma már nincsen nálunk, legföllebb ha gazember

 Van helyette ürge, ipse, pasas, pasi, pasinger,

 Manusz, mandró, mangár, muki, muksó, muksi, apafej,

 Hapsi, hapek, gádzsó, bádzsó, kani, kandur, kurájber,

 Szivar, mókus, csóró, csávó, fószer, apus, tata, krapek,

 Pacsmag, pali, palimadár, pofa, pacák, pók meg pacek.



 Volt itt régen szép menyecske, kisasszonyka, hajadon,

 Ma már csaj van, spiné, spinkó, pézsma, tojó, amazon,

 Csinibaba, szilva, szöcske, szirén, szatyor, kismadám,

 Macska, menyét, pulyka, gyöngytyúk, pipi, nyanya, szépanyám;

 Kocsid járgány, tragacs, kordé, szemétláda, skatulya,

 Tupírozott szappantartó, bűzdaráló taliga;

 Szépre, jóra, kitűnőre azt rebegjük: oltári,

 Penge, szuper, állati klassz, baromi jó, haláli;

 Ami nehéz: rázós, fázós, csomós, cikis, meredek,

 Hullafrankó bigét smárol Sándor, József, Benedek.



 Okos férfi ritka nálunk, tengernyi az ostoba,

 Olyan, akin nem hagy nyomot tanfolyam, se oskola,

 Sok az olyan - gyakran halljuk - kinek esze hézagos,

 Hütyü, plömplöm, stupid, bornírt, flúgos, buggyant, kótyagos,

 Hígvelejű, golyós, hangyás, hibbant, hibás, ütődött,

 Süsü, gügye, lüke, gyagyás, lökött avagy lökődött,

 Ügyefogyott, félcédulás, félnótás vagy félkalap,

 Blőd, akinek jószerével még a kör is téglalap,

 Idióta, abnormális, degenerált, debilis,

 Bunkó, balfék, bomlott agyú, balga, bamba, be dilis,

 Tökkel csapott, elmegyenge, dinka, dinnye, balfácán,

 Bolond, kinek vekkeróra csireg-csörög bal lábán,

 Zagyva, szédült, badar, bárgyú, bugris, hólyag, fafejű,

 Agyalágyult, tahó, tökfej, tuskó, kretén, féleszű.



 Jó leány a kis Mariska, csinos, dolgos, takaros,

 Rosszlányokra bő a lista: utolsó vagy fapados,

 Örömleány, sarki csillag, cemende vagy utcalány,

 Cafka, cafat, céda, kokott, kéjnő, kuruc, kurtizán,

 Feslett, cula, rüfke, prosti, éji lepke, pillangó,

 Rima, ribanc, szajha, lotyó, hetéra vagy kisringló.

 Kérdésemet nem szeretném véka alá rejteni:

 Képernyőnkön mér' kell őket mindig ku-nak ejteni??!



 "Csudálatos szép magyar nyelv!" - tapsikol egy délnémet,

 "Tősgyökeres" magyar szókkal szédíti a nénémet:

 Ziherejsz-tű, hózentróger, kredenc, kurbli, puceráj,

 Hercig, trampli, smucig, spicli, fecni, lichthof, kóceráj,

 Pacsni, plecsni, cekker, cvikker, stempli, spulni, 

https://i.ytimg.com/vi/vPHZuYg2K6o/mqdefault.jpg

Életre szóló barátság, Erna

A háború épp véget ért, a romok, a menekültek, az éhezés mindennapjainkat meghatározó valóság volt. Három és fél éves voltam, mikor egy asszony  9 éves lányával belépett az életembe. Megtörtént a csoda, magyar nyelvet oktató lettem, hogy nagy barátnőm, aki csak németül tudott, iskolába mehessen. Szorgalmas volt, mindketten nagyon élveztük a különös szerepet, amit az élet kiosztott nekünk. Mivel a torokhangokat kerültem hatalmas manduláim miatt, elferdítettem néhány szót, vagyis nem voltam mindig jó példa, de ezen aztán nevettünk. Egy nap az iskolában Arany Családi kör című versét tanulták, amit otthon kívülről kellett megtanulnia E.-nak. Felolvasta mondatonként, együtt ismételtük, hamarosan mindketten mondtuk a csodaszép sorokat. Bennem a képek életre keltek, láttam a tehenet az udvaron, a macskát, ahogy egerészni indul, a vándort, aki mesél, sőt az éji bogarat is hallottam, ahogy koppan.
Aztán nekik tovább kellett menni, keresztül Európán, Canadába, később Californiába. Az évek teltek, de a kapcsolat megmaradt. Mikor férjhez ment a ruháit elküldte egy nagy dobozban. Épp érettségiztem, ruháim nem voltak, hisz a gimit az egyenköpenyben sikerült kijárnom. Tökéletesen rám illett mind! Büszkén vettem fel a karcsú derékra szabott bőszoknyás ruhákat.
A párhuzamos életünk ment tovább, Meglátogatott Svájcban 2x, aztán másfél éve itt is. Februárban a 78.-ik születésnapjára gratuláltam. Vannak életre szóló barátságok. Nem véletlenül volt Arany János  a védőangyalunk.

Il tempo se ne va.....




Ma szülővárosomba látogattam. Ahogy a régi utcákon áthaladtam ezer emlék jött elő, merült újra alá, kérelem nélkül.
Ők kérdeztek engem: mit válaszolsz erre most? Hogy éled át ma a régi kudarcokat, fájdalmakat, hiteket, reményeket?
Mi lett volna, ha akkor állást, lakást, társat kapsz, mikor az életed elkezdődött? Mindent adtál volna érte, de semmi eshetőséged nem volt rá: "meg se próbáljon pesti állást megpályázni!"adta ki a "jó tanácsot" a tanulmányi osztály vezetője, és én tudtam, hogy komolyan gondolja.
A társkeresés éppúgy sikertelennek látszott, én voltam a hibás, a másik, vagy a körülmények? Kialakult bennem az a képzet, hogy csak boldogtalan szerelem létezik, nincs megváltó nagy, igazi érzés, csak illúziók.
Amikor eljött az ideje, férjhez mentem idegenbe, elhagytam a várost, otthagytam a sok csalódást , kudarcot, hogy családom, otthonom legyen. Két kofferbe belefért, ami sajátom volt. Távozásomat sokan árulásnak bélyegezték, éreztették is velem, de kibírtam.
Most kérdezem, mi lett volna, ha maradok? Ha a város életet, családot, munkát adott volna annak idején? Micsoda szerencsém volt, hogy szerencsétlen flótás voltam!
Értelmes, hatalmas harc volt a 40 évem távol a szülővárostól, de mindazt megadta, ami kellett, gyönyörű családot, szép otthont, képességeimnek megfelelő, megbecsült munkát.
Ma kibékülök kudarcos életem kezdetével, mert lehetőséget adott valami másra, ami kinyitott egy másik világot.
Hogy újrakezdtem szép hazámban?




A mángorló eladása

Az alábbi beírás ideje 2007. nyara)


Milyen jó, hogy fogalmunk sincs arról, mi vàr rànk, ha valamibe belekezdünk.

 „Több költözés előtt állok, ami egy mindennapos dolog, hiszen már 7 x költöztem Svájcban, de az utóbbi negyedszáz év nyugalma után most annál izgalmasabb a változás. A fölösleges holmit jobb eladni, mint kidobni, tehát az interneten keresztül vagy 18 kiválasztott darabbal megjelentem, a legolcsóbbat 5 frankért, a legdrágábbat 300 frankért. A kettő között van árban egy Siemens mángorló, amit 30 ért árultam. A közelből jelentkezett egy asszony, megbeszéltük telefonon, érte jönnek. Az ember elképzeli magának a szorgalmas vasalásból, takarításból élő asszonyt, aki most olcsón hozzájut egy 25 éves kissé barnult hengerű, lecsorbult műanyag kézvédős, kissé használt géphez, és vár. Aztán 11 óra, harangoznak és hallom itt az autó. Az üdvözlés után bemutatom a gépet, majd az asszony felemeli párjával az egészet és indulunk az autóhoz. Hát nem kellett elolvasnom a márkát, pedig nem vagyok nagy szakértő, de az autó, amit csak egy pokróccal védtek, melybe ezt az otromba masinát most be akarták nyomni, szépen ívelt “hátsóján”: egy Jaguár volt! Elnémultam. Próbálták oldalról és hosszában , meg döntve és fordítva begyömöszölni a fehér vázat, de nem ment.Megjegyeztem szemtelenül: szép az autó, de nem túl praktikus! A nő már feladta volna, de  nagyon intellektuális párja ekkor madzagot kért tőlem, amivel azonnal megajándékoztam őket, azt duplán vették, bekötötték, majd a nő odaadta az árat és elrobogtak. Ha majd olvasom a hírek közt, hogy valahol egy Jaguárból kiesett a félig begyömöszölt mángorló, akkor mondhatom véglegesen: ilyesmi csak itt történhet meg! Akik így tudnak spórolni, azoknak telik még egy luxusautóra is. Megtudtam végre, mitől olyan vagyonos ez az ország! Aki a kicsit nem becsüli, az nem viszi semmire! :)))

Christine


Mikor kezdtem el számítógéppel levelet írni? Pontosan 12 éve történt, hogy Kubában élő barátnőmtől megtudtam,  fia berendezte neki ott az e-postát, mire én felderültem: ha így van, akkor az nekem is sikerülni fog! T.i. elegem volt az éjszakai telefoncsengésekből, amikor ő a faxot útnak eresztette, én meg legjobb álmomból felriadva nem értékeltem olyan méltóan nagyszerű leveleinek érkezését, mintha az nappal jött volna.
Christinét a nyolcvanas években ismertem meg, ő volt Kelet Svájcban az Amnesty International alapítója, a sargansi középiskola francia-spanyol nyelvtanára. Vékony nő volt, hosszú szőke hajjal, bűbájos mosollyal, ami markáns arcélét széppé tette. Sokat beszélgettünk, mindig talált időt rám, akkor is, ha lehetetlen kérésekkel, mint Vörösmarty: Gondolatok egy könyvtárban fordításával gyötörtem, ő mindig kész volt segíteni.
Úgy érzem első házassága kudarcát sosem tudta elfelejteni, pedig nagyon szerette volna. Második férje Ruben 10 évvel volt fiatalabb, Pinochet börtöneiben gyötörték, majd Svájcba került, Christine fordította le emlékiratait. Ez a házasság talán 2-3 évig tartott.
Kubai baratnője hívta pihenésre, ott szerette meg a szigetországot, később harmadik férjét. De eleinte szó sem volt házasságról. Az okot próbáltam utólag kitalálni,nem ő mondta így el.
Hallottam, kórházban van, egy melanomot távolítottak el a lábán. Vidáman fogadott és mutatta az ő "álmainak villáját". A betegséget nem is akarta tudomásul venni, azt mondta chemoterapia nem lesz, ő kivándorol Sergiohoz. Kiterjedt baráti köre nagy szomorúsággal vette tudomásul elhatározását. Mivel normális levélírásról Kubába szó sem lehetett, maradt a fax, amivel általában minden barátja rendelkezett. Megírta ezekben, hogy Havannában az egyetemen tanít, elmesélte, hogy mi az, ami gyönyörű ott, és mi az, amit el sem tudunk képzelni, főleg a beszerzések körül... Egyszer csodavillájában az ablak keretestűl majdnem a fejére dőlt. Teljes képtelenség volt oda újat berakatni, hát "szereztek" neki, dollárért minden ment. Párjának egy kávéház berendezésére adott lehetőséget, ahol egész családja közreműködhetett, ezt is elintézte egy mosollyal: legalább csinálnak valamit, amiért belőlem élnek...
Évente hazajárt Svájcba,  sokat mesélt könyvéről. amit az afrikai vallási kultuszról írt. Ezt három nyelven adták ki. Arról a nagy tiszteletről is beszélt, amit kapott, ha meglátták rajta a nyakláncot, amit hordott a közeledő halál ellenében, hogy feloldja a gonosz varázslatot. Utolsó hazarepülése végén mentőautó vitte a kórházba, ott búcsúztak el tőle barátai.


Megjelent egy könyv a legjelentősebb svájci nőkről, Christine Wunderli köztük van.

Séták

Az első és második kép szépen gondozott gyalogútjait a falvak közt nagyon szerettem, főleg olyan ragyogó napsütésben, mint a fotókon.





Az erdősáv a főn szél miatt lett telepítve, de ami a legutóbb dühöngött, azzal szemben teljesen tehetetlen volt. A sétákra a keskeny utacskán szívesen emlékezem.



Az országút a Rajna mellett és a szépen kiépített sétaút jó kilátást nyújtott a folyó túloldalán magasodó hegyekre.



Kis kapaszkodó Flums fölött , a háttérben a Churfirsten-nek nevezett hegylánc a Walensee fölött.





A Rajna felé futó kis patak Wangs és Sargans  közt, mellette, mint mindenütt, sétaút....  jaj de nagyon hiányoznak!!!!!

 


Az örökkévalóságot is az emberek szívébe helyezte,


Prédikátor » 3. Fejezet
1
Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek.
2
Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak; ideje van az ültetésnek, ideje van az ültetvény kiszaggatásának.
3
Ideje van az ölésnek, és ideje van a gyógyításnak; ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek.
4
Ideje van a sírásnak, és ideje van a nevetésnek; ideje van a jajgatásnak, és ideje van a táncolásnak.
5
Ideje van a kövek szétszórásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének; ideje van az ölelésnek, és ideje van az öleléstől való tartózkodásnak.
6
Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak.
7
Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak; ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.
8
Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek.
9
Mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik?
10
Láttam mindazt az elfoglaltságot, amit Isten adott az emberek fiainak, hogy fáradozzanak.
11
Mindent szépen alkotott Isten a maga idejében. Az örökkévalóságot is az emberek szívébe helyezte, de úgy, hogy elejétől a végéig nem foghatják föl mindazt, amit Isten cselekszik.
12
Fölismertem, hogy nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendjen, és jót tegyen egész élete során.
13
De még az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik és iszik, és jól él fáradságos munkájából.
14
Tudom, hogy amit Isten cselekszik, az örökké megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni. Isten azért cselekszi ezt így, hogy féljék őt.
15
Ami most történik, már régtől megvan, és ami következik, az is már régen megvolt; és Isten visszahozza, ami elmúlt.
16
Ezenfelül azt is láttam a nap alatt, hogy az ítélet helyén hamisság és az igazság helyén gonoszság van.
17
De azt mondtam magamban: az igazat és a hazugot egyaránt megítéli Isten. Mert ő szabja meg minden dolognak és minden tevékenységnek az idejét.
18
Így szóltam azért magamban: az emberek fiai miatt van ez így, Isten megpróbálja őket, hogy meglássák: ők önmagukban az oktalan állatokhoz hasonlóak.
19
Az emberek fiainak sorsa hasonló az oktalan állat sorsához: ugyanúgy végzik. Éppúgy meghal az egyik, mint a másik, és ugyanaz az éltető lehelet van mindegyikben, az embernek pedig nincs nagyobb méltósága az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság.
20
Mindegyik ugyanarra a helyre kerül: mindegyik porból való, és mindegyik porrá lesz.
21
Vajon ki tudhatja, hogy az ember lelke fölfelé száll-e, és az oktalan állat lelke a föld alá jut-e?
22
Azért úgy láttam, hogy nincs jobb, mint hogy az ember örvendezzen munkájának, mivel ez az ő osztályrésze. Mert ki hozhatja vissza őt, hogy lássa, mi lesz utána?

2015. január 29., csütörtök

"Az ember nem tesz semmi egyebet, csak egész életében hazatér." (Novalis)

Petar Vukov
1.
Az utazás belső változás iránti vágyat fejez ki, az új tapasztalatok szükségletét, éspedig jóval inkább, mint a helyváltozás igényét. Jelképrendszere az igazság, a béke, a halhatatlanság, a lélek-központ, az őshaza keresését jelenti... Keresni az Ígéret Földjét, az Eldorádót - ez  elérhetetlen célközpont utáni kutakodás, míg Aeneis, Odüsszeia és az Isteni színjáték a megismerhető keresését jelenti. Ezek az utazások az emberen belül történnek. Az az utazás, amely menekülés önmagunktól, sohasem vezethet célhoz.
2.
Elutazni valahová, messzire, bejárni az egész világot, mindezt csak azért, hogy aztán hazatérjünk. Arra gondolni, hogy elérkeztél a világ végére, valójában pedig a küszöbön állsz. "Az ember nem tesz semmi egyebet, csak egész életében hazatér." (Novalis)
Erről szól a haszid mese is a krakkói Izsák rabbiról, Jékel fiáról, aki álmában parancsot kapott, hogy keresse meg a kincset Prágában a Károly-híd alatt. Odaérkezvén, a gyanakvó őrnek el kellett mesélnie álmát. Ha hinnék az álmokban - mondta neki az őr -, el kellene mennem Krakkóba, mert azt álmodtam, hogy ott van elásva a kincs, egy zsidó, Jékel fia Izsák kályhája alatt. A rabbi erre meghajolt, hazautazott és megtalálta a kincset.
A hazatérés másfajta változatát találjuk Singer történetében a chelmi Schlemihlről, aki Varsóba indult. Útközben elszunnyadt, és amikor felébredt, az ellenkező irányban folytatta útját, mert valami csirkefogó megfordította az útjelző táblát. Így megérkezett Chelmbe, arra gondolván, hogy egy másik Chelmbe vitte útja, amelyik pont ugyanolyan, mint az első; s végezetül, több félreértést, ami ebből a meggyőződéséből eredt, oly módon oldott meg, hogy megértette, "az egész világ egy nagy Chelm".
Ennek a motívumnak egy másik változata az otthontól való eltávozás és egy másik világ fellelésének létezhetetlensége, amit Kavafisz fejt ki Város c. versében:
Új földeket majdan nem találsz, nem lelsz más tengerekre.
Mindig ebbe a városba érkezel.
Más szóval: önmagadtól, saját életedtől nem lehet megszökni. El kell fogadni, hogy az élet, amely számunkra a Földre való születéssel adott, magában véve is - bármilyen rajtunk kívüli cél nélkül is - érték, amint azt úgyszintén Kavafisz Ithaka c. versének sorai sugallják:
Gyönyörű utazást nyújtott Ithaka.
Ha nincs, nem is kelsz útra.
Ám nincs is más, amit neked adna.

A tihanyi visszhang


Ma kedvem tàmadt visszatérni egy pillanatra a múltba. A hàború utàn történt, hogy apàm üzeme a dolgozóinak pàr napos üdülést szervezett Balatonfüredre. Nyitott teherautóval utaztunk.  Padokon ültünk szorosan egymàs mellett, koràn reggel, fejünket kendőbe kötve a szél miatt. A hangulat vidàm volt.

Kis fahàzikókban kapott minden csalàd szàllàst, ahol egy szoba volt csak és egy terasz a Balaton felé. A hajókiràndulàs Tihanyba felejthetetlen marad, míg élek. Felmentünk a híres visszhanghoz. Szüleim röstelték volna, hogy ők kiabàljanak, engem buzditottak.
"De mit kell kiàltani?" kérdeztem.
 "Hàt amit szeretnél".
 Aha vilàgos, ez olyan varàzslatos hely, ahol csak ki kell mondani és teljesül, amit szeretnénk! Nagyszerü!
 "Mamika gyere!" A visszhang ismételte hivàsomat, a csoda jöhet!
(Mamika Szlovàkiàban, közvetlen a hatàron lakott, a hàború alatt ott voltam a bombàzàsok miatt, egy nagyon szép falucskàban. Fiatal, vidàm volt Mamika, a nagymama megszólítàs nem illett hozzà.)
A hajó aztàn visszavitt Füredre, ahol én màr a bejàrati ajtónàl szimatoltam, mint egy kutya. Kölnivizének illatàra kitűnően emlékeztem 2 év tàvlatàból is.
"Mamika itt van!" kiáltottam, ahogy felismertem a jól ismert illatot.
Szüleim kicsit egymàsra mosolyogtak, én meg végig a szobàn, egyenest a teraszra: a nyugàgyban ott feküdt mosolygósan, napszemüvegben az én dràga, visszhangtól odavarázsolt Mamikàm.

Legszebb éveim (korai nevelés Svájcban)

Néha azt gondolom, hogy velem mindig az ellenkezője történik meg annak, ami másokkal általában meg szokott történni. Mint a pisztráng, ami árral szemben úszik, úgy én is szívesen ellenszegülök a könnyebb megoldásnak. Ha azt hallom, hogy 50 felett senki ne számítson arra, hogy munkát kap, az lehet, hogy érvényes úgy általában, de nem nekem. 54 voltam, amikor az iskolában felmondtam, mert feszültségek támadtak féltékenység miatt, ami elmérgesedhetett volna. Nem vártam meg, megpályáztam egy másik megyében korai nevelés területén állást, megkaptam, erre benyújtottam a távozásomhoz szükséges kérelmet. Nagyon ámultak, bámultak, ilyenkor szoktak jósolni is, hogy mennyi időbe telik, hogy szánom bánom visszakéredzkedek....
Ezzel szemben életem legszebb 9 éve következett, rengeteget tanultam, fantasztikus embereket ismertem meg. Az állásomhoz a diploma mellett saját autóra volt szükség, amivel a családok látogatása lehetséges volt.
A napom beosztása teljesen tőlem függött. Reggel 9-12 -ig majd délután 13:30-16:30 ig tartottak az óráim, amihez kb. 2 óra utazási időt lehetett hozzáadni, ha 4 családnál voltam, erről havonta kellett beadni a kitöltött nyomtatványokat. A másfél óra egy gyerekre hetente nem sok, de az anyukáknak a "házi feladatot" megadtam, hogy a munka folytatódjon. Nekik is módjuk volt elmesélni, miben volt sikerélményük, mi volt nagyon keserves.
Ezzel az ideális esetet írtam le, mert  sok helyen a puszta létért ment a harc, mint egy drogos mama esetében, akinek kislánya csak artikulálatlan hangokat adott, beszélni nem tudott. Az anyuka végül pszichiátriára került, a gyermek egy jó napközis óvodába és az öttagú szakemberekből álló csoport eredményes munkája eredményeként a gyermek tökéletesen megtanult beszélni, minden elmaradását behozta.
Megismertem a Rajna völgyének számos falucskáját, városkáját, szegényeket, gazdagokat, művelteket és műveletleneket, svájciakat és nagyon sok idegent, akik nehezen birkóztak a magas követelményekkel, mint a nyelv ismerete, szokások, stb.nehezen boldogultak hatóságokkal, intézményekkel, munkahelyekkel. Segítettem, ahol tudtam, volt, ahol a behonosításban is javaslatot tettem. De a munkaterületem rendszerint a padlón volt, ahol játszottam az egész apró néppel, ( a legfiatalabbak egy évesek voltak), csak a beiskolázandókkal kellett asztalhoz ülnöm, akiknél utolsó pillanatban már más nem jutott a gyermekorvos eszébe...de egyértelműen ez az időpont már késői volt, csodák pedig nem fordultak elő gyakran.
Nehéz volt kibújni az ebédre való meghívások elől, mert arra az egy órás kikapcsolódásra szükségem volt, de ha egy török anyuka a szőnyeg közepére tette az ebédet, nem volt mit mondani, csak azt: "köszönöm"....
Sok hóvihar, jeges autópálya, eltévedések, nagy harcok a hatóságok és családjaim közt, óvónők hálás mosolya, remek órák a terapeutákkal közösen jut eszembe, nehéz válogatni belőlük, mindért hálás vagyok.
A nyugdíjazásomat megelőző hónapban meghívtam azokat a családokat egy szombat délutánra a központba, ahol együtt ettünk, ittunk, fényképek készültek, egy albumba búcsúszavakat írtak...abból a több, mint 100 családból  10 volt jelen, apa, anya, gyerekek.... könnyes búcsú volt....

2015. január 28., szerda

Önkéntes tűzoltóság

Kísért a múlt, csak a szereposztás változott. Már a bejárati ajtónál éreztem, hogy füst van, aztán a hátsó kertbe futva bizonyosság lett , valaki tüzet rakott az általános tilalom ellenére nagy szélben. Itt a tettek mezejére kell lépni, a kútra erősített locsolót a kerítéshez húztam, aztán rohanás a kerékpárral a szántók irányában, a szolgálati útra, ahol a kedves szomszéd épp lobogó tűzében gyönyörködött, mint Néró Rómában. Udvariasan megkérdeztem, hogy hallott e a tűzrakási tilalomról, aztán megkérdeztem nem haragszik e meg, ha most eloltom  ezt a remekül égő és füstölő tüzecskét. Nem haragudott, erre kifejeztem örömömet, újra  bringára ültem boldogan, hogy ma önkéntes  tűzoltóként tehettem valamit a környék biztonságáért.
Hogy a lelkesedésem jobban megértsétek, íme itt egy korábbi kis emlékezésem első svájci évemből, amikor még sejtelmem sem volt mi minden vár még rám...
"Egyik este férjem telefonàlt valakivel, s mivel egy mukkot sem értettem  megkérdeztem: „ez most milyen nyelven folyt?“ Nevetve mondta: ez „schweizerdeutsch“, (dialektusban: „sviccertüücs“). Akkor sokra megyek az én „irodalmi“ németemmel…Hàt még ha tudtam volna, hogy szàmtalan vàltozata van a svàjci németnek, akkor  rémülten összecsomagolok és megyek haza. Csak később, mikor dialektusban előadott meséket vettünk lemezen (a gyerekeknek), ahol Chasperli=„paprikajancsi“ ízes "züritücsben" hadart össze tücsköt bogarat, (még ma is fülemben van: tra-tra-trallalla), kezdődött el az én „beilleszkedési tanfolyamom“ a beszélt nyelv tanulàsàval.
Telefonálni nem szerettem,  erősen próbàra tettek a mit sem sejtő svájciak,hogy a nyelvet nem ismertem. Egyik nap valaki a lakossàgi önkéntes tüzoltósàgtól odaszólt, hogy férjemnek mondjam meg: „ma este gyakorlat lesz, jöjjön fehér nadràgban“… kicsit különösnek talàltam, hogy a tűzoltók ilyen parádésan öltözködnek, de beletörődtem, mint minden furcsasàgba.  Aztàn kiderült, hogy a  „Fehér rózsa vendéglő“-be szólt a meghívás… én a Rose helyett Hose-t értettem, ebből lett a kalamajka.Ez az önkéntes tűzoltósàg egyébként is egy specialitàs, ami egy magyarhonból odacsöppent fiatalasszonynak sok meglepetést okozott. Egyik meleg nyàri napon az udvari szobàban könnyedén öltözködve vasaltam, s mivel a negyedik emeleten laktunk, úgy éreztem betekintésre nincs módja senkinek. Egyszer csak megjelenik az ablakban egy fej! Rémülten kirohantam a szobából, hogy ez meg hogy került oda? Tűzoltósàgi gyakorlat volt a belső udvarban. Szerintem ellenőrizték, hogy férjem nem viccelt e azzal, hogy asszonyt hozott külföldről".

2015. január 27., kedd

Peru, mon amour!!!!




Régi történet, mai öröm!
Talán 25 éve történt, hogy a Rajna völgyében, közel a Bodeni tóhoz felfedeztem egy kis üzletet, ahol csodálatos meleg lámaszőrből készült pullóvereket, ponchot, zoknit stb. tudtam vásárolni. Az eszmei gyönyörűség az volt, hogy tudtam, minden fillért a perúi felföld szorgalmas népe kap ezért, egy svájci szerzetes hatalmas munkája eredményeként. Segítettem kiállításokat szervezni, még a házunkban is, ahova meghívtam az érdeklődőket. Nem tudtam, hogy egy életre vásároltam be, mert az üzlet már nincs és a zoknim lassan foszlásnak indult. Nagy bánatomra, mert semmi sem tud olyan meleget adni, mint a perúi lámaszőrből készült darabok.
Az interneten felfedeztem és azonnal megrendeltem egy hasonló vállalkozásnál. Befizettem és vártam a csodát. Már már azt hittem, hogy megint balek lettem, mikor ma látom ebédfőzés közben, hogy itt a csomagkihordó. Olyan boldogan szorítottam magamhoz a kis csomagot, mintha karácsony lenne és a legszebbet kaptam volna ajándékba! Egy apró perúi baba is benn volt!!! Nincs többé hideg láb és csodák valóban vannak!!!!

2015. január 22., csütörtök

Krízis adta lehetőségek





Nehezen viselem a januárt és mintha minden azt akarná bizonyítani, hogy erre minden okom megvan. Utazási terveimet töröltem, pedig ez szinte előfeltétele volt annak, hogy 6 éve 3 hónapja újra itthon vagyok. Közben az otthon sokszor égetően hiányzik.
Egy nagyon bölcs ember mondta, hogy egy krízis nem csak a teljes katasztrófa megelőzője, hanem az újragondolás lehetősége is. Mi az ami veszendőbe ment, mi maradt és milyen új lehetőségek nyílnak ezután. Ennek akarok utána gondolni.


Szépen lassan, megfontoltan továbblépni, hálával a sok szépre és jóra gondolni, amit kaptam, hisz sokkal egyszerűbb nyafogni, kiabálni, dühöngeni, másokat okolni mindenért.



Családi találkozó volt tegnap, öcsémmel és húgommal szép egyetértésben eltöltöttünk pár órát, egészen anyánk óhaja szerint, hogy mi legyünk a békesség szigete, akármi is lesz.
Sikerült feleleveníteni a múltat, beszélni mindenről és mindezt a különbségek ellenére, szeretetben. Talán ez a legtöbb, amit szüleink emlékének tehetünk. 
A jövőt titok borítja, csak a jelent irányíthatjuk, türelmesen és csendben, szorgalmasan, egyik lépés követi a másikat, botladozni veszélyes. Ha kitartóan követjük a saját utunkat, akkor egyszer kitárul a horizont és minden egyszerűvé válik.



2015. január 9., péntek

Kiütéssel harcképtelen

Nem egyszerű élet, de nekem ez jutott, hogy két országban vagyok otthon. Melyik fontosabb egy fának, a gyökere vagy a lombja,  magyar gyökereim vagy svájci életem gyümölcsei?
 Svájcban  megtartottam úgy szeretetem, mint érdeklődésem magyar barátaimmal és családommal. Levelezéssel, látogatásokkal.
Most a hűség a régi barátságokhoz, egy életen át ápolt szokásokhoz lett fontos.
Évi két körutazásommal úgy a fiaimat, mint a baráti kört látom viszont. A legbizalmasabb orvosokat sem adtam fel, minden furcsasága ellenére, hisz a magyar fogorvosokat egész Európából szorgalmasan látogatják a rászorulók, magam pedig az elmúlt 7 évben a svájci fogorvosi praxist látogattam. Igaz sok dolguk nem volt: kontroll és fogkőtisztítás. 
Mindent feldöntött az őszi látogatásom, mikor kiderült, hogy egy kis beavatkozás lesz legközelebb.....Azt gondoltam, hogy tavaszig csak romolhat a dolog, kikerestem a közelben a legjobb klinikát és tegnap megtörtént, amire nem számítottam: 4 órán át radikális módon, de nagyszerű munkával "kiütöttek", ma dagadt képpel várom az első három nap elteltét, hogy újra jól érezzem magam.
Kiszedték az implantátot, mert 20 év után már nem ígért sok jót, ha lassú halállal távozna a szép sorból, ahova beültették.
Tulajdonképpen jól jártam, most épp erre volt szükség, hogy a nagy januári csöndben szakértelemmel harcképtelenné váljak, hisz ki tudja milyen reménytelen küzdelembe bonyolódnék különben.

2015. január 1., csütörtök

Két év között

Egyre lassabban lépem át a küszöböket, hisz egy ügyetlen mozdulat és megbotolhatok, talán mert visszanéztem. Ezzel most is így vagyok. 
Még az év elején történt, hogy egy csodálatos és hosszú barátság kegyetlen véget ért. Tudtam, hogy súlyos rákbetegségben szenved J., de közeledett a születésnapja és nagyon óvatosan kívántam neki a legjobbakat, tudva, hogy a szokásos hosszú, boldog életet nem merném leírni 15 operációja után. Egy rendkívüli utazásomról sms-t küldtem, amit testvére válaszolt meg  egy mondatban január 18-án történt haláláról. A hírt egy vidám ünnepségen olvashattam, amit kollégánk nyugdíjba vonulására rendeztek és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy talpon maradjak, ha már 2000 km-t tettem meg a részvételért.
Tudom, mindenki magát sajnálja, ha egy ilyen fájdalom éri és naponta  gondolok arra a 25 évre,ami összekötött bennünket. 
Nem tudtam továbblépni, hátranéztem és sóbálvánnyá váltam a fájdalomtól, pedig az angyal óva intett.
Fél évvel később magamat temettem a kis veréb formájában, akit nem tudtam megmenteni, bár szépen felneveltem, a sors és a macska ösztöne elvette az életét. Akkor láttam, hiába minden lázadás, akarás. El kell engedni, ami élet volt, a küszöböt átlépni bátran. 
Mit hoz az új év? Nincs bennem semmi elvárás, tudom mennyire sebezhető vagyok. Megsimogatom öreg macskámat és elmondom neki, milyen jó, hogy velem van.

"Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen 
mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy
 találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak,
 amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a 
valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül 
velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol 
találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész 
esztendő."

Müller Péter