2014. január 31., péntek

Két fiam, két világ

Mint két külön világ a tietek, egyedüli kapocs vagyok köztetek, az elosztás kegyetlen volt kezdettől fogva. A tehetséges, ügyes megtanulta, hogy ő is csak viszonyításban olyan ragyogó, és becsülni tudja a másikat, akinek ez határtalan kitartásába, reménytelennek látszó küzdelmébe került, hogy felnőtté válhasson. A gyengébb fiam volt a katalizátorom, hálás vagyok érte, hisz ha ő nincs, talán nem jut eszembe erőmet kipróbálni és hivatásomat újra kezdeni teljesen más körülmények között. Micsoda irónia a sorstól pont ennek a fiamnak lett: medve erős a neve! Hány iskola, hány kérelem benyújtása után érte el célját? Ki számolta? Nekem végtelen volt, a porrá tört remények engem sújtottak a legjobban, azt hittem nincs tovább. A győztes, az "aranyfiú" pedig, aki minden elért, amit akart, hirtelen megingott, megkérdőjelezte érzelmi életét és képes most mindent újra gondolni. Azt hiszem a legjobb úton van a megoldás felé, közben nem másokra mutogat, hogy magát védje, hogy ezzel biztosítsa magának mindazt, amit munkájával elért. Bírja majd erővel? Nem tudom. De tudja, hogy minden szívverésemmel kívánom neki azt, hogy őszintesége, szorgalma és tehetsége eredményét élvezhesse. Több, mint ezer km-re vannak, de tudják, velük vagyok és tudják, nagyon szeretem őket, mert mást nem tehetek. Az élet szeretetét és becsülését adtam tovább, talán ez a legtöbb, amit egy anya tehet.

2010- ben írt bejegyzésem apámról

Ma meglátogattalak apu újra otthonodban, abban a házban, ahova kamaszfiúként érkeztél, ahol több, mint 80 éve élsz, először szüleiddel, majd a folyosóról nyíló egyszobásban ifjú házasként, azután egyfolytában 63 éve ott, ahol most is látogattalak.Mit látok a képen, amit fényképeztem? Egy figyelmes, markáns arcot, a hosszú évek alatt sok csalódást, fájdalmat, de kemény akaratot kifejező vonásokat. Egyedül élsz, anyuka már 7 éve, hogy elszenderült egy jobb világra, őt ápoltad hűségesen utolsó éveiben. De Téged ne ápoljon senki, a lakást Te tartod rendben, az étkezésről is Te akarod megmondani, mit vagy hajlandó megenni, mit nem, 10 év után lemondtad a szolgáltatást, ehetetlennek nyilvánítva. Naponként telefonálunk, elmondod hosszas töprengéseid eredményét mindenről, panaszkodni nem szeretsz és úgyis minek, majd megkérdezed, hogy mi újság. A legjobb, ha semmi, mert a változások csak kínt hoznak, a reménykedések csak csalódást. Kemény voltál magadhoz, de hozzánk is, a nevelésed ezt így tartotta helyesnek Megittuk a kávét, amit jó előre bekészítettél, a harcsapaprikást, a vörösbort, friss házikenyeret, falusi tejet zacskóban mélyhűtve és a felvágott tüzelőfát a helyére tettem, majd átöleltem őt és hazajöttem abban a reményben, hogy marad minden úgy, ahogy eddig: apu a maga függetlenségében, rendületlen akaraterejében, megrendült bizalmában a világ felé és határtalan bizalmában a család, az ő gyerekei felé..... 98 éve született, 96 évesen halt meg, egy évvel a bejegyzésem után.

2014. január 28., kedd

Menekülés az Aranypartról

Zürich peremén Witikonban voltam ifjú anya, akinek szépséges gyerekei után mindenütt megfordultak az emberek, 13 hónap különbséggel születtek és az óvodába egyedül jártak, mert sehol sem kellett a járdát elhagyniuk. Az első jelzés a nehéz jövőt illetően már ebben az óvodában elért. Egyik nap azt hallom, hogy kisfiam, miután valamit nem tudott megcsinálni azt felelte: "de Thomas az mindent tud". Jaj, gondoltam, mi indult meg ebben az apró kis emberben, a csillagszemű kis medvebocsban, akinek olyan hullámos fürtök vették körül az arcát, hogy festeni szebbet nem is lehetett volna! Aztán a lakás kicsi lett és az Aranyparton találtuk magunkat egy banktisztviselőknek épült lakótelepen. Feldmeilenre költöztünk, itt kezdte nagyfiam az iskolát. Egy évvel később Berni. A második iskolaévében a tanítónő összehívta a"kupaktanácsot", hogy mi lesz gyermekünkkel: vagy ismétli a másodikat, vagy speciális iskola, vagy privát iskola jöhet szóba. Úgy ért, mintha villám ütött volna belém, pedig belülről éreztem, hogy ez egyszer belém fog csapni, vagy most, vagy később, de jön. Ha valakinek erről szót ejtettem leintett, hogy próbáljam már meg elfelejteni gyógypedagógus múltamat, a fiamnak semmi baja. Ez után egy éjszakát sírással töltöttem, reggel meg felírtam minden fájdalmamat egy lapra és elmentem munkát vállalni a tőlünk 10 percre lévő Phonak-ba, ahol épp betanított munkásokat kerestek hallókészülékek összeállításához. A jelenetre jól emlékszem. Kitette elém az aprócska alkatrészeket a jövendőbeli főnök és azt kérdezte, el tudom e képzelni, hogy ezzel dolgozzak. Becsuktam a szemem és azt rebegtem: igen. Kisfiam a zürichi Montessori iskolába került, ahol fizetésem 60 %-át befizethettük, ebben étkezés nem volt, tehát minden nap egy kis termoszos ételhordozóban vitte magával a 8 éves gyermek az ebédet és utazott a vonattal Feldmeilenről Zürichbe. Nagyobbik fiam meg mindenki sajnálta a sznob igazgatónékból és doktorfeleségekből álló kompániában, hogy "jaj szegény gyerek, az anyja elment dolgozni, hát nem felháborító"? Egyik este kuglófot sütött nagyfiam, tökéletes volt. A szülinapját ünnepelték az osztályban és ő látta, hogy én hogyan sütök (a receptkönyvből), ezt ő is meg tudja csinálni.... Sosem volt elveszett gyerek. Aztán egyszer elegem volt a fennhéjázó társaságból és elmentem 3 hétre Kelet Svájcba a hátamat kezeltetni Bad Ragazba. Akkor még a betegpénztár mindent kifizetett, így nagyon jó dolgom volt. Szüleimnek köszönhetően családom nem árvult meg. Ott kaptam a hírt, hogy bajok vannak Feldmeilenen. Leültem, egy papírt vettem elő, amire felírtam a problémákat és arra jutottam, hogy mindet megoldhatjuk, ha otthagyjuk az Aranypartot és átköltözünk Kelet Svájcba. Attól kezdve sétáimon a megfelelő helyet kerestem, és mindenkit megkérdeztem, mennyibe kerül egy házacska. A masszőröm tudott egy vállalkozóról, megadta a telefonszámát és 2 hónappal később aláírtuk a vételi szerződést, miután a lakásunkat Feldmeilenen eladtam. Férjem egyetlen kikötése az volt, hogy megtarthassa a munkahelyét Zürichben, ahova ezután egy órás vonatútja volt. Reggel 6-kor indultam vele két hónappal a házvétel után az állomásra a kutyával, ez a félórás séta nagyon jó volt a vonatozás előtt, nekem a kutyával egy hegynek fel visszaút kitűnő kezdésnek bizonyult. Fiacskám a falu iskolájában teljesen észrevétlenül egy évet ismételt, hogy "kiegyenlítse" a privát iskola okozta hiányosságait, vagy kissé érettebb legyen.Így kezdődött az én "emancipált" életszakaszom és mindaz a sok szép, amiről már kicsit beszámoltam előzőleg. Ember lett belőle....

2014. január 27., hétfő

Egy régi családi kép

 
  Erről a képről már csak én tudok mesélni, mert mindazok, akik a képet nekem megmutatták, már nincsenek. Dédapám fakereskedő volt Újverbászon, az ő dédapja 1740-ben született és feleségével bevándorló volt, elhagyva Mária Terézia felszólítására Neunkirchent, letelepedett Magyarországon, pontosabban a Bácskában. Hat gyermekük született, nagyapám középen a kis széken ül kockás kétrészesben és térdzokniban, határozott tekintettel. Egyik kezével a székbe kapaszkodik, mintha nem nagyon bízna benne, a másik apja lábán nyugszik, talán a fényképész parancsára. Az anya Tessényi Etelka ölében a kisfiú és a kép jobb szélén álló kislegény, aki mintha félve nézne (de lehet, hogy csak belemagyarázom) az első világháborúban pusztultak el. Sosem felejtem el azt a levelet, amit nővérének írt, talán utolsó életjelként. Mennyi félelem bújt meg a sorokban az értelmetlen mészárlás előtt! A bal szélen álló fiúcskáról nem tudok semmit, csak azt, hogy Lajos volt a neve. Ő megmaradt. A kép közepén áll nagyon öntudatosan a legidősebb fiú, az "Örökös". A második világháborúban, miután családját kimenekítette nővéréhez Svájcba, próbálta munkáját folytatni, udvarát és kereskedését megvédeni, de megölték, családja nélküle utazott tovább Amerikába. Az egyetlen lány, nagyapám nővére, Irén néni édesanyja korai halála után még felnevelte testvéreit, aztán egy svájci professzor felesége lett. Az ő lányai fogadtak engem rokonként, mikor úgy 68 évvel később megérkeztem magam is svájci asszonyként a zürichi repülőtérre. Dédanyám eleiről is tudok valamit. Dédapja Kossuth István volt. Az ő unokatestvéréről itt a Koppány mentén horgászegyesületet neveztek el (Kossuth Lajos kormànyzo).

2014. január 26., vasárnap

Hermann Hesse: Lektüre für Minuten

Sosem szerettem a fiatalság fontosságának túlzásait, fiatal és öreg csak a tucatembereknél van, minden tehetséges és megkülönböztetett értékű ember hol öreg, hol fiatal, pont úgy ahogy hol vidám, hol szomorú. Sok orszàgból vannak ismerőseim, ezek közt nagyon kevesen voltak olyanok, akiknek politikai nézetei az újsàg főoldalànak cikkétől, amit olvastak, valóban tàvol lettek volna. Ezért hajlok arra, hogy a politikai véleményt ne tekintsem a személyiség igazi jegyének, sokkal inkàbb érdekel az, ami emögött a vélemény mögött van: az ember maga. A primitív ember gyűlöli azt, amitől fél. Bizonyos értelemben a civilizált, művelt ember is primitív. A gyülölet népek, fajtàk iránt nem a jobból és erősebből, hanem a bizonytalan gyengébből fakad. Aki valóban erősebb, az sajnàlhatja, vagy megvetheti, de sosem gyűlöli a gyengét.

 Fordítottam H.Hesse Lektüre für Minuten c. kötetéből Suhrkamp kiadó 1983-ban adta ki

2014. január 25., szombat

Az első havazás ezen a télen










A megbízhatóságról

Mindennapos téma, hogy nem lehet bízni az emberekben, hogy már megint becsapott valaki. Ez így nem megy tovább, semmi remény nincs egy csalásmentes szebb jövőre.

Bezzeg az állatok! Ők hűségesek a hülyeségig, bennük van még finom érzés, ragaszkodás, odafigyelés. Érthető, hogy a hiányt velük próbálják sokan pótolni.
Nem szép tőlem, de kifigyeltem a négylábúakat a feltételezett tulajdonságaik miatt, valóban minden szavukat el lehet hinni?
Itt ez a szomszéd kutya. Pontosan felméri a helyzetet, mielőtt ugat, poszton áll vagy csavarog, aszerint a gazdi látja e, vagy nem. Hallatlan intelligenciával tudja , mit várnak el tőle és aszerint rendezi be a napi tennivalóit. Becsületes, okos, szófogadó vagy gyalázatos kóborló tolvaj, attól függően mennyire figyeli őt kenyéradója.

Amadeus macska IQ-ja is igen magas lehet, értelmes  emberekkel még beszélget is. Van két jól kiagyalt macska ki-bejárata, vagyis az előszoba-pince, majd a pince-kert közt lengő szisztémájú ajtócska.Eleinte ezt nem akarta egyáltalán használni minden csáb és kényszer próbálkozásom megbukott dühös ellenállásán.
Aztán éjjel felfedezte, attól kezdve a bejárás mindennapi lett, de ki? Szó sem lehetett róla, arra itt a személyzet. Tessék kinyitni. Mikor egyszer a sors arra kényszerítette, mert hosszúra nyúlt egy utam, pontosan tudta, hol kell kimenni, de továbbra is követelte az ajtónyitást, megjátszotta a kis butácskát.

Tanulságos történetek, de túl messzemenő következtetést azért nem szabad levonni: vannak még nagyon okos, intelligens emberek, akikben teljesen megbízok!  


2014. január 24., péntek

Apára emlékezve


Ezek a fotók 60 évvel később készültek, már senki sem emlékezett a régi történetre, csak egy  cetlimről olvashattam róla megsárgult papíron .

Ott ültek négyen a szobában. Lehajtott fejjel, szótlanul. A kimondatlan szavak a mellkasra nehezedtek, a levegőt erővel szívták be. Az apa megszólalt, hangja messziről érkezett és mielőtt a fülekhez jutott volna megtört.
 Felugrott.
-Eh, menjetek, mondta visszafojtott tüdővel, a szokásos mozdulattal. De másik kezét már arca elé kapta és görcsösen felzokogott. A három gyerek csak hallgatta , csak érezve, mi történik. Szégyellték magukat.
Csend. Hosszan, félelmetesen, s ez csak nőtt, mert az apa újra megszólalt. Mint egy gyerek, panaszos, vad vádakkal. Ismeretlen hangon. A félelemtől remegtek ők négyen, eltakart arccal, az orrukról legördülő könnycseppekkel.

Minket vádolsz apám? De nem szóltak.
Nagyon fáj a magány? és a saját magányukra gondoltak.
Ennyire elgyöngültél? Ennyi a keserűség benned?
Vajon miért születtünk? Apánk, Te másképp akartad.  Veled szenvedünk mi is, most nem bottal bántasz, ez sokkal szörnyűbb!

-Ne üljetek olyan messze!
-Én ezt nem akartam! Megpróbálom másképp, de segítsetek!
Apám, kegyetlenek voltunk? De ki tanított összeszorított szájjal hallgatni? Ki riasztott el magától minden gyengédséget? Anyánk simogatását, cirógatását?
Kitől nem láttunk soha egy könnyet sem, ki volt, aki keményen mindig a maga igazát kereste?
Apám, ne tedd ezt! Nagyon fáj! Mi Veled érzünk, de egyedül vagy a kerítés másik oldalán.
Lehajtott arcunkból nem láttál semmit. Hangtalanul ültünk, messze tőled, könnyeink a tehetetlenség, elkeseredés könnyei voltak.
Csak Te beszéltél.
Tudom, hogy elítéltek. Nem akarok ordítani többet!
Mi hárman néhány pillanatig testvéreid, szüleid voltunk.

Örkény:Egyperces novellák-ból

Nálunk is megalakult s már meg is kezdte működését az első hazai közvélemény-kutató intézet.
Kérjük a lakosság megértő támogatását.
Mutatóba közöljük első vizsgálatunkat, melyet annak a kérdésnek szenteltünk, hogy miképp vélekednek az emberek hazánk múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Az eredmény megbízhatósága érdekében 2975 különböző rendű, rangú, munkakörű és felekezetű személynek az alábbi kérdőívet küldtük ki:

1. Véleménye a jelenlegi rendszerről

a) Jó.
b) Rossz.
c) Se jó, se rossz, de azért egy kicsikét jobb is lehetne.
d) Bécsbe vágyik.

2. Érzi-e a XX. század emberének magányosságát

a) Egészen magányos.
b) Majdnem egészen magányos.
c) Úgyszolván egészen magányos.
d) Néha beszélget a házfelügyelővel.

3. Kulturális igényei

a) Moziba, meccsre, kocsmába jár.
b) Néha kinéz az ablakon.
c) Még az ablakon se néz ki.
d) Helyteleníti Mao Ce-tung nézeteit.

4. Milyen a filozófiai képzettsége?

a) Marxista.
b) Antimarxista.
c) Csak Rejtő Jenőt olvas.
d) Alkoholista.

Eredmény:

1. Az elmúlt húsz évben minden a lehető legjobb volt.
2. Most is jó minden, csak a 19-es busz közlekedik ritkán.
3. A jövő még jobb lesz, föltéve, hogy a 19-es busz járatait sűrítik.

(Megjegyzés: sűrítik.)
Örkény István Egyperces novellák-ból 

2014. január 23., csütörtök

Khalil Gibran: Homok és hab


Tegnap összetört voltam, ritmus nélküli reszketésben életszférámban. Ma tudom, hogy ez a tér magam vagyok és az egész élet bennem mozog ritmikus töredékeiben.



Egy gyöngy a fájdalom temploma, ami egy homokszem köré épült. Milyen kívánság alkotta a mi testüket és melyik mag köré?


Az emlékezés a találkozás egyik formája.
A felejtés a szabadság formája.


Házam azt mondta: Ne hagyj el, mert itt lakik a múltad.
Az út azt mondta: Gyere és kövess, én vagyok a jövőd.
Én mindkettőnek mondtam: Nincs múltam és nincs jövőm. 
Ha itt maradok, az időzésben való járás, ha megyek az a járásban való időzés. Csak a szerelem és a halál változtatják meg a dolgokat életünkben.


Csak egyszer némultam el. Mikor megkérdezte valaki: "Te ki vagy?"
 

HOZZÁSZÓLÁSOK



 Libanonban született lírikus írásaiból fordítottam, aki festőnek is híres lett és New Yorkban él, kis ízelítőként.

 A Walter kiadóban több kötete is megjelent.

ÍRJA MEG VÉL

2014. január 21., kedd

Döntéseim

Túl sokat álmodtam, így a céljaim, mindig kudarcba fulladtak, de aztán új utakat nyitott meg a rákövetkező  krízis. Gyorsan beláttam, hogy ezeknek köszönhettem a sikereket.
Szerencsétlen kamaszlányként előbb a balettintézet növendékeit irigyeltem, aztán zongoraiskolámban  művészi pályát képzeltem minden valóságos alap nélkül. A természetszeretet további  irreális célokat sugalmazott, legyek agronómus! Sajnos szüleim inkább mindenről lebeszéltek, így aztán fogalmam sem volt arról, hol a helyem, vagy  hol lesz. A tanári pályára sok kívülálló  buzdított, akik jót akartak nekem, végül egész természetes választásnak hatott. Mindenki azt hitte, így akartam mindig.
De az álmokat sosem felejtettem, azok bennem éltek, virultak tovább. Ha egészen más formában is jelentkeztek, mert a zongora helyére az éneklés jött a főiskola évei alatt. Csak úgy besétáltam az egyik legnevesebb kórus próbájára és 6 csodálatos évet töltöttem velük.
Válaszutak? Persze, első munkahelyem úgy választottam, hogy továbbra is sok vonatozással megmaradhassak a kórusban és járhassak külföldre, ami akkor még ritka esemény volt.
A szerelmek is úgy törtek rám, hogy lehetőleg elérhetetlenek legyenek, az elérhetőket észre sem vettem. Míg aztán jött a választás: elmegyek e idegenbe, vagy küzdök tovább, mint a búsképű lovag....
Mentem.
A próbatételek és döntések nem maradtak el ott sem. Kisebbik fiam kirázott a "kispolgári idill"-ből, mert privát iskoláját csak az én állásvállalásommal tudtuk fizetni: 1200 frankot (ezelőtt 30 éve!) havonta. Egy éjjelt nem aludtam, reggel jelentkeztem egy közeli üzemben hallókészülékek forrasztására....
Ez volt a kezdete pénzkereső "karrieremnek", a többi már ennél inkább megfelelt igényeimnek: jött a zeneiskola, a hitoktatás, aztán a végzettségemnek megfelelő gyógypedagógiai állás.
Döntések sora, ahol mindig csak egy utat láttam lehetségesnek, a többi szoba sem jöhetett.
Hű maradtam az "agronómus vágyam"-hoz is, de csak a saját kertemben.
Az első kis buta verstől a most leírt próbálkozáshoz válaszútjaimat leírni, szintén elég egyenes az út. Magas ideálok, szerény képességek, amikkel mostanra kibékültem.

2014. január 19., vasárnap

Pályakezdésem Magyarországon


A Keleti pàlyaudvaron a fél hetes gyorson màr köszöntötték egymàst fejbiccenéssel a pendlizők a hideg dohànyszagú kocsiban. A fejemben kovàlyogtak a gondolatok, a gyerekekkel ma miképp tudok majd boldogulni, hisz mind egykorúak ugyan, de ahàny, annyiféle tanítàst igényel. A legjobb lenne, ha ezt a szakigazgatóval megbeszélném, okvetlen telefonàlok neki, vagy írok egy szép levelet. Hàny gyereknek tudna az intézetben helyet biztositani?
 Gondolataimbol az újsàgàrus màr jólismert kiàltàsa ràntott ki: „igy is ràz, úgy is ràz“, de aztàn újra becsuktam a szemem egy darabig. Tàskàmban néhàny könyv, pàr oldalt Tatabànyàig még àtolvasok,  készülök az elhalasztott àllamvizsgàra. Rossz lelkiismeretem emiatt nincs, hiszen Bàrczi, akiről évekkel később a főiskola nevét kapta, a lépcsőhàzban odajött hozzàm és halkan mondta: „én is ezt tettem volna“, màrmint àllamvizsga helyett Rómàba utazni a kórussal.
 Kiszàllàs Felsögallàn, a dombon fenn az iskola. 24 gyerekem vàr és egy buzgó tanfelügyelő. Ez hiànyzott csak.  De elmúlik ez a délelőtt zavartalanul, csak azutàn ront be az àltalànos iskola igazgatója: „holnap reggel az összes óravàzlatot kérem az iroasztalomra“ felkiàltàssal.
A sors csodàlatos véletlenjei miatt hazafelé épp a törvénykönyvet olvasom az àllamvizsga anyagàból, felderül az arcom és màr tudom, valaki nagyon dühös lesz.Pirossal alàhúzom a következö fontos mondatot: „A gyógypedagogus szakmai kérdésekben csakis a szakigazgatónak tartozik elszàmolàssal.“
Màsnap reggel könnyű szivvel teszem a könyvet az iróasztalàra vàzlatok helyett és vàrom a hatàst. Nem hiàba. Azon a héten egy szót nem szólt senkihez, idejét kitöltötte a bosszú gondolata. Baràtjàval a vàrosi tanàcsról  megbeszélték, hogy kapok egy iràsbeli megrovàst, hogy „elkülönítem a ràmbízott gyermekeket a többitől“. Valamit ki kellett talàlnia. 
A papír a fiókomba került és többé nem érdekelt, soha ki sem vettem.

Mi idegenek tartsunk össze

 
A címnek semmi köze a mai aktualitásokhoz, politikához és egyéb fennkölt jelszavakhoz, csak valamikori megdöbbenéseimet és egyik legjobb barátnőmet a kelet-svájci évekből szeretném feleleveníteni.
Trudinak hívták és vagy 35 évvel volt nálam idősebb. Ragyogó mosolyára emlékszem, csendes szavaira, őszinte szeretetére és egy vigasznak szánt megjegyzésére, mikor arról beszéltem neki, hogy idegen vagyok én itt. Azt válaszolta erre: "én is!" Gyermekkorát pár kilométerrel nyugatnak a Walensee melletti csöpp kis faluban töltötte, ahova elvittem őt látogatásra is.
Édesanyja szintén idegen volt, Graubünden kantonból került oda, vendéglőben volt felszolgáló.Alkoholbeteg volt, korán meghalt. Trudi férjhez ment egy szegény hegyi paraszthoz, hat gyermeke született.Mikor a hatodik megszületett, öngyilkos akart lenni, hogy inkább a halál, de ő még egy terhességet és szülést nem akar. Férje ezt csendben meghallgatta, és mivel szerette, nem közeledett hozzá többet.
A háborúban a férfiak mind aktív szolgálatba vonultak, az asszonyoknak kellett minden férfimunkát elvégezni, tehát az állatokat a nyári időszakra felhajtani a hegyi legelőre nyakában a legkisebb gyerekkel, a többit maga mellett hajtva,  buzdítva: "no gyertek már!"
Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy egy szomszédasszonyt megkérdeztem, jönne e velem a fürdőbe? Azt felelte, hogy ő ugyan nem, de van itt egy asszony, aki biztos örülne neki. Így ismertem meg Trudit, attól kezdve minden héten elvittem őt magammal Bad Ragazba, de ha látogatni akart, vagy bevásárolni, akkor is szólt, szívesen vittem őt mindenfelé, közben mesélt, mesélt. Néha megijedt és azt mondta: ezt a gyerekeimnek sem mondtam el soha, csak neked "Sorsett", (ez lett a nevemből..)
Ha nálam járt és a kertemben a forrásból táplálkozó kis pataknál álltunk, körülnézett és azt mondta:" ez maga a paradicsom! Soha ne menj innen sehova!"
Aztán egyre gyengébb lett, de még utolsó hónapjaiban is kötött nekem ruhaakasztóra tarka mintás bevonatot és írt minden ünnepre, boldogan fogadott, ha látogattam. Emlékeztünk a kemence melletti beszélgetésekre, a sok közös élményre.
97 évesen halt meg, aztán én is egyedül maradtam a "paradicsomban", a fényképek megmaradtak és egy mély érzésű barátnő mosolya, kedves szavai:"mi idegenek tartsunk össze!"

Az újságírás kezdetei

Athen
Platon 11 éves volt, mikor Agaton házában a híressé vált lakoma Szokratesz, Alkibiadesz és ellenlábasaik részvételével lezajlott, hogyan írhatott róla akkor szinte szószerinti beszámolót? Egyszerű a válasz, ha a fenti képet jól megnézzük:  Arisztodemos rögzítette laptopon....:)))
Platon maga számol be a történés menetéről amin Arisztodemos, mint írnok vett részt. Mennél híresebb személyiségek beszédeit rögzítették, annál több példányban készítettek másolatot. A szó szerinti leíráshoz nagy ügyesség, gyorsaság kellett, ezért nagyszerű megélhetést biztosított annak, aki erre alkalmas volt . Órák hosszat tartó beszélgetéseket tudtak követni tökéletesen. A hűségre törekedtek, közbe nem kérdezhettek és sokszor az elhangzottak értelmét nem is tudták követni, a mimikát és gesztusokat úgyszintén nem láthatták. Különös nehézséget jelentett az ironikus megjegyzések sora, amiben a jónok valódi mesterek voltak. Nem volt az írnokoknak idejük azon töprengeni, mit mondtak gúnyosan, mit nem, meghagyták olvasóik ítéletének, ez volt a szellem fűszere  a görögök nagy élvezetére.
Ahol Platon személyesen nem lehetett jelen, ott megszerezte a beszédek leírásait. Az elhangzottakat először a viasszal bevont szövetlapokra karcolták, majd egy megfelelő kemény alapra, aztán lett  a rövidített szöveg tintával papíruszra átírva. Végül annyi másolatot készítettek, ahányra igény volt, vagy ahányat a kiadó megrendelt. Az olvasónak nagy örömére szolgált az irónia, a megvetés, a gonosz ábrázolása. Ettől lett fűszeres, izgalmas, ami mosolygásra késztette őket, vagy megrázta,  esetleg felforralta a vérüket, hisz semmit nem szépítettek, tudatosan visszaadták humorral, gúnnyal teli gondolataikat. Pontosan úgy akarták olvasni, ahogy volt, bevezetés, magyarázat nélkül. Csak a saját ítéletükben bíztak.
A középkor trubadúrjai talán szépen énekeltek, de a hírek nem hiszem, hogy az athéni tisztasággal rendelkeztek volna, a jelenkor tudósításairól meg inkább nem írok egy szót sem.


2014. január 18., szombat

Szürke napokon gondolatban...

Tanulni a múltból

Ma éjjel arra ébredtem, hogy szép kerek mondatokat látok keringeni az ágyam körül. Hát ti honnan jöttetek? Nem mondták meg, de egymás kezét megfogva táncolni kezdtek és mintha szemük sarkából engem figyeltek volna. Megfogsz minket, vagy hagysz tovább repülni, tetszünk e neked annyira, hogy nem felejtesz el reggelig?
Most majd kiderül.
Talán két éve volt. Legnehezebb feladatom volt a közeledő házeladás és költözés előtt a könyveket csoportosítani, melyik hova kerül a változások után. A legjobban azokért fájt a szívem, melyek a "Brockenhaus"-ba kerültek, ők ugyan senkitől nem vettek át könyvet, de tőlem igen, ebből látszik, nem akármit vittem oda, sok értékes, szép darab került a polcaikra. Közben elkezdtem búcsúlátogatásaimat is. Egyik barátnőmnél hasonló kirámolás folyt, egy nagyszerű Kulturmagazin, MUSEION 2000 kb.30 példánya az ajtó mellett. Kérdezi, odaadhatja e nekem? Ránéztem Alkibiadesz csodaszép márványarcára a címlapon és kényszer alatt azt feleltem: igen. Otthon szépen csomóba kötöttem, és cipelhettem a két költözés nehéz napjaiban ezeket is, hogy magamról mit gondoltam, az nyilvánvaló. Szép hazámban más gondok miatt ezek meghúzódtak egy kommód alsó polcán a múlt hét közepéig, amikor megoldottam a zsineget és először is alaposan megnéztem a témákat.

Zűrös időkben kerültem a gimibe, az szinte a véletlen műve volt, hogy reálba osztottak be, mivel a latinos osztályok már telítettek voltak, a beiratkozásnál inkább  barátságosan megbeszéltük, hogy elfogadjuk e a "maradékot", ahol a humán tárgyak elég szűkös helyet kaptak. Sajnos a hiányt sokkal később vagy sosem tudtam pótolni. Ez egy kis magyarázat arra, hogy a görög kultúra isteneit, irodalmát és műalkotásait nagy vágyakozással, de mindig messziről csodáltam.

Mint az Ezeregy éjszaka meséjében a hős, kiszabadítottam a szellemet a palackból, vagyis kibogoztam a zsinórt a kulturális  lapok körül és hiába mondta az óriás, hogy szolgálatomra áll, attól féltem eltapos, mint egy férget, aki eddig nem volt képes kiengedni őt rabságából.

Hirtelen összekapcsolódtak a régmúlt görög eseményei a ma aktuálisakkal. Platon leírása híres lett a  Kr. előtt 416-os  híres vendégség alkalmából tartott beszédekről. Az utolsót Alkibiadesz  Szokratesz dicsőségére mondta.
Alkibiadesz apja  korán meghalt és dór eredetű volt, édesanyja viszont jón, Athen legelőkelőbb családjából, nevelőapja  Periklesz.
A jón és dór háborúkban Alkibiadesz nélkül már hamarabb került volna sor a spártai kegyetlen hatalom átvételre, őt orvul meggyilkolták, Szokratesz megitta a mérget, miután előtte rágalmakkal elhalmozták, és a dórok elfoglalták a hatalmi pozíciókat Athenben.

Miért mindig a brutális, a vad erőszak, ami győz a humánus fölött?
A nők helyzetéről a régi görögöknél általános megállapítás, hogy jelentéktelen volt. Ez így nem igaz, mert nagy különbség volt ebben a kérdésben is a dórok és jónok között. Az erkölcsök romlásával, a művészeti, tudományos és filozófiai hanyatlással együtt lett a győztes hatalomban a nők kiszolgáltatottsága, lesüllyedése azzá, amit ma erről állítanak.
Most ennyit a rám zúdult anyagból, vissza már nem zárhatom a palackba a nagy szellemet, de nem is akarom, szeretnék elbeszélgetni vele, arról, hogy mit tart a mai helyzetről, a demokrácia , a nők emberszámba vételéről, a múló birodalmakról...
Egy biztos, megszerettem ezt a gyönyörű és okos Alkibiadeszt, egyszer jó lenne meglátogatni csodálatos márványszobrát, vajon hol találom?

2014. január 6., hétfő

Tavasz Vízkereszt napján

Az ezüstfenyő alól a kertről senki sem mondhatná, hogy ez egy január elején készült felvétel. A füvet mintha frissen nyírták volna, a napsütés hív a szabadba. 


A macsek legnagyobb boldogsága, ha együtt járhatjuk a kertet. A fáskamra és környéke kedvenc helye, ide a szomszéd tyúkjai is járnak kapirgálni, aztán ha sürgős, a tojást is gyorsan elintézik.


 A szomorúfűz friss ágai fényesen ragyognak a napsütésben, mintha holnap már hajtani szeretnének.



A som rügyei februárban képesek kinyílni, de januárban még sosem láttam ilyen hatalmasnak őket.


 A vén diófára hálás pillantást vetettem, minden sebével, száraz ágával együtt képes volt az elmúlt évben is rekord termésre.

 Ígéretes a levendulabokor, erős és formás lett, a betakarítás jót tett neki, lassan ismerjük egymást.

 Minden ragyogás ellenére a tüzelőről nem szabad megfeledkezni, még lesz hóesés, csak idő kérdése, mikor.