Szerencsés vagy

Sose szerettem, ha valaki megjegyezte: szerencsés vagy!  Ebben az érzékenységemben természetesen nagy szerepe van  hiúságomnak, amit hiába szégyellek, de létezik.
Ami egy hete történt, azt csak nagyon sok szerencsével lehetett kibírni: a hazautazásom zsúfolt, percre beosztott története következik, amit most elmondok nektek.

Reggel 6 előtt ébresztő. Házigazdáim ugyan későn kelők, de kivételeztek, a reggeli 6:15-kor már az asztalon volt! 7 -re pontosan megérkeztem a garázsba, ahol visszaadtam épségben az autót  a tulajdonosnak, volt tanítványom édesapjának, aki alig kért valamit a használatért. A vonatom 7:28 -kor indult, ott várakoztam a peronon és a fejemben az egész napi program nyüzsgött, de valamiről elfeledkeztem. A kocsik pontos megállása ki van írva és nekem oda kellett volna állni a másodosztályú kocsik érkezési helyére,  én pedig épp gondolkoztam... Jött a rohanás, mikor az orrom előtt csupa elsőosztályút láttam, végül kifogytam az időből és egy épp záródó ajtón igyekeztem benyomni a kofferomat. Az ajtó pedig, ahelyett, hogy megszakította volna a zárást, tovább nyomakodott, ő volt az erősebb..Kofferomat egy jótét lélek elkapta, én meg a sínek és a járda közé csúsztam, szemüvegem ennél is mélyebbre. De utánanyúltam, átvettem a koffert és egy kis horzsolással megúszva a dolgot, helyet kerestem a felső szinten. A kalauz megjegyezte, ez első osztály, de én akkor már kimozdíthatatlanná lettem, inkább fizettem a különbséget. Na ez a nap is jól kezdődik. 
A zürichi program aztán ment a maga menetrendje szerint és a reptérre is megérkeztem idejében, nem rajtam múlt, hogy az indulásra egy órát várakoztunk bezárva egy startra kész gépben, hallgatva a pilóta bocsánatkéréseit és reményeit. Előttem meg elsötétült a világ, mert egyre fogyott az esélyem, hogy Genfben elérem a Budapestre induló gépet. Még 10 perc indulásig és merre induljak a beszállási ajtóhoz? Ekkor hallottam meg a hangosbeszélőt: engem kerestek! Persze rohantam, integettem, jövök én... a gépben mindenki csendben ült, nem néztem se jobbra, se balra, mikor lerogytam a 17-ik sorban a helyemre egy aggastyánt kellett megkérnem, megengedi e, hogy az ablakhoz üljek. Az ajtó bezárult azonnal és már gurultunk az induláshoz. Szerencsém volt. Pedig olyasmiért szégyenkeztem, amiről semmit sem tehettem. 
A késő délutáni megvilágításban legalább a hegyeket fotózhattam, a homályos ablakok ellenére is lett belőlük valami.