Így emlékeztem októberben 56-ra
Ma reggel olvastam, hogy akik ma beszédeket tartanak, azok akkor még nem éltek, akik akkor éltek, már meghaltak. Persze vannak olyan kivételek, mint én is, akik élnek, persze minden szónoklás nélkül teszik ezt.
A nagy napon, mint mindig, a tanulószobában készülődtünk volna a következő tanítási napra, mikor a vezető tanár megszólalt: menjetek haza. Mindenki egyenesen haza, sehol nem megállni, nézelődni, csak sietve hazamenni.
Már előbb volt valami a levegőben, amiről mi nem tudtunk, de aztán szépen szót fogadtunk, az Andrássy úton (bocs, akkor persze nem ez volt épp a neve, de mi bennszülöttek nem neveztük másképp) a Körönd felé, majd be a Felsőbe. Szüleim is hazaértek, apu azonnal kijárási tilalmat rendelt el mindhármunknak. Anyunak persze nem, rajta a kíváncsiság vett erőt, így a közeli felvonulási téren láthatta a Sztálin szobor döntését. Mi a ház belső, vagyis nem az utcai oldalán laktunk, ahonnan a Fasor és ezzel egy kis orosz laktanya udvarára volt kilátásunk. Ez a későbbiekben azt eredményezte, hogy szigorú ellenőrzést tartottak a lakásokban, végignézve a szekrényeket, van e fegyver nálunk...de ez csak később volt, a szobordöntéssel azonban az esti meneteléseknek vége szakadt, pedig még magyarul is énekelhettük volna velük: "és a Csendes Óceánnál, véget érnek a csaták". Hát nem mondom, de az a másik oldalon van. Az említett ellenőrzés állítólag egy őrült miatt történt, aki a padlásokról vette célba a katonákat, emiatt aztán kaptunk a házsorba egy ágyúlövést, mire úgy megijedtünk, hogy bizonytalan időre a fáspincébe költöztünk a patkányokhoz. Ott különben egész családias volt, mi öten élére állítva egymás mellett, a lábnál a két albérlő. Ők nagyon hasznosak voltak, mert a nagypiacról zöldségfélét tudtak egyszer beszerezni. Sajnos a só elfogyott, akkor avas szalonnáról kapargatta anyu a sót...Apám nem sokáig adhatott kijárási tilalomra parancsot, mert a vesekövekkel rémes rohamot kapott, amivel aztán az egyetlen ablakkal rendelkező szobában (az udvariban) lefeküdt és kissé ordított. A mentőket a szomszédot felriasztva (mivel telefonunk nem volt) hiába hívtam, nem jöttek, pedig a szomszédos Benczúr utcában állomásoztak. Kenyerünk kifogyott, Apám már nem tiltott semmit, hát elmentem egy pékség felé, ahol hosszú sorban várt mindenki kenyérre. A közelben megszólaltak a gépfegyverek, futottam is haza, mint a nyúl, hisz a Köröndön akkor már sírok emelkedtek, valahova el kellett temetni a halottakat.
Aztán még egy jelentős találkozás. Apám bátyja jött elköszönni, minket is csábítva, hogy gyertek velünk, mi disszidálunk. Ez már januárban történt, Apám a kórházból újra hazatért, esze ágában sem volt elmenni. Igaza volt, nem illett volna hozzá egy ilyen döntés. A gimivel kezdtem, azzal is fejezem be. A tanítás újra elkezdődött a szintén szétlőtt ablakú iskolában. Számbavettük, ki hiányzik. Sokan voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése