Csak azért, mert àtélhettem öket.
Amikor a pince mennyezetére a tankok lövöldözése közben gyertyafüsttel felirtam a dàtumot: 1956.oktober 23, akkor tudtam, hogy innen az ut csak felfelé vihet. Igen, a Zeneakadémia szinpadàra, ahol a csodaszép Bach müvet énekelhetem, a Magnificat alt szolamàban. Tiz év telt el közben. Ehhez a 10 évhez tartozik a korus romai utja miatt az àllamvizsgàm féléves halasztàsa, amit nem tettem könnyü szivvel. De teljes egyetértésre talàltam a föiskola igazgatoja részéröl, aki erröl négyszemközt biztositott.
Aztàn jöttek még tovàbbi csodàk: a két gyönyörü fiam, az élet a nagy hegyek közt. Majd a hivatàsomhoz valo visszatérés, ami szintén nem nélkülözte a hihetetlen szépségeket..
Amire szintén nem szàmitottam elöre, a kétszeres hazatérés a szülöföldre, de ez màr a mesék birodalma, amit talàn én talàltam ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése