Az én karàcsonyom

Ma sétàmra indulva két asszonnyal is vàltottam pàr szot.

 Azt sem tudom, hogy mibe kezdjek, annyi dolgom van, igy szolt röviden a beszélgetés. Majd megjegyezték, hogy bezzeg nekem még a napi sétàra is van böven idöm. 

Mindenki kivàn békés, boldog karàcsonyt, de nem làtom az arcokon, hogy ez valoban igy van e. Nem lenne e kevesebb néha sokkal több. 

Hozzàm nem jön senki, a nap ugyanugy zajlik, mint màskor. Nem kell azt fözni, sütni, amit mindenki, elég, ha nekem izlik. Nem kell a heti takaritàs mellé még egy nagytakaritàs  sem. Aki jokivànsàgot küld, annak azonnal irok hasnlo szépet, de a kezdeményezés màr nem tartozik a teendöim közé.

A parkban is egyedül voltam, csak a madarak beszélgettek. A kastély ma karàcsonyi zenével kedveskedett a hangszoroin keresztül. Néhàny làmpa is égett, pedig a nap bàgyadtan sütött. A fiaimra gondoltam, Délelött az ö leveleiket olvastam, amiket ugy 10 éves korukban nekem irtak. Tele szeretettel, kedvességgel az iskolai tàborozàsrol, vagy amikor én voltam nyaralàson, làtogatàson szüleimnél. Olyan boldogsàg volt mindet elolvasni, hozzà a sok sok fénykép azokbol az idökböl, amikor csak nekik éltem, màs fontos nem volt.

Nem az egy ünnep célja, hogy boldogabbà tegyen? Ki tudnà ezt megvàlaszolni? A bennem élö szeretet tett ma is boldoggà, nem az ünnepi menü, nem a kifényezett lakàs.

Igy kivànok mindenkinek, annak is aki szeret, annak is aki nem, nagyon sok örömöt, vidàmsàgot, szeretetet!