Azon a napon az Andràssy uti gimi délutàni tanuloszobàjàn tudtam meg, hogy valami történhetett. A felügyelö tanàr nyugodtan és hatàrozottan összehivott bennünket arra kérve, hogy a legrövidebb uton siessünk haza. Ilyen még sosem volt. Lassan a csalàd többi tagja is megérkezett. Apàm szigoruan elrendelte a kijàràsi tilalmat. Csak anyuka nem fogadott szot. Hisz tölünk pàr szàz méterre a Fasor végén màr elkezdödött a Sztàlin szobor ledöntése, amit ö làtni akart. Az nagyon tetszett, amit a falakra irtak, hogy ruszkik haza! De a félelem, hogy ebböl még nagy baj lesz, az bennünk dolgozott, sokkal erösebb volt. A ràdiot hallgattuk és lassan kifogyott minden ehetö a lakàsban. Az albérlöink mentek beszerzési körutra. Aztàn a dràmai beszéd Nagy Imrétöl és a lànctalpasok bevonulàsa november elején. Mi mehettünk a pincébe, apànk kiegyengette a szenet és ott alhattunk, éppugy, mint a szomszédok, miutàn a falak megremegtek az utcàban a talàlatok miatt. Aztàn dràga apànk vesekövei miatt aggodtunk, sehol egy orvos, kijàràsi tilalomra hivatkozva. Egyszer probàltam egy pékségböl kenyeret hozni, de fel kellett adnom, ropogtak a géppuskàk és szaladhattam haza kenyér nélkül. Valahogy tuléltünk mindent, iskola ugy januàrban kezdödött, kitört ablakokkal, nem lehetett ott valami meleg. Nem voltunk hösök, csak àldozatok, akik ezt kibirtàk, mondvàn, most màr csak jobb lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése