Azzal ébredtem, hogy megirom mindazt, amit arrol a hàzrol és lakoirol tudok, ahova születtem és éltem 26 évet . Mindig sajnàltam, hogy nem egy falu közösségébe érkeztem, de az a 3 emeletes hàz is egy kis falu volt, ahol tudtunk egymàsrol. Aztàn elérkezett a nap, hogy a kapukat bezàrtàk, talàn az emberi sziveket is.
Kerestem azt a képet, amelyiken az udvar és a körfolyosok làthatoak, de hiàba. Ugy làtszik nem mentettem a gyüjteményembe, de elötte még megmutattam testvéreimnek. A hatalmas képanyag viszont nagyon igénybevette ugy az emlékezetemet, mint az érzéseket. Rendszerezni kéne, ez volt a sohaj a végén.
Közben megérkezett a hàzaspàr, akik elkezdték a kertem rendezését. Kalapot le, ebben a fagyos idöben nem lehetett élvezet a kinti munka. A méreteket is szépen felvették , erre készül a tervrajz és a kivitelezési javaslat. A sok emlék helyet adott a történéseknek, pedig olyan jo lett volna felébreszteni öket a mély àlombol. Ujra gyereknek, fiatalnak lenni a nagy hàzban, hol folyt a szomszédolàs, egymàs életének ismeretében a segitségadàs is. Ennek a szeretetnek a melege ovott meg a keserüségtöl, ami a nyomorusàgbol fakadhat.
Mikor ide megérkeztem, fogadtam az egész utcàt egy pohàrka borral koccintva az itt elkezdödött életre, ezen folyt is a csodàlkozàs. De tudva, hogy a gyökereknél ez az egyedül normàlis és egyàltalàn nem különös dolog a nyitottsàg, megértem magamat. A többieknek marad a csodàlkozàs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése