Magam sem értem, miért lett egy életre szóló emlék az a kifestőkönyv, ami a háború utàni években valami szeretet adomànyként kezembe került. Ma làttam egy "égimeszelö" -szerű nőt, ami elöhozta azt a régi emléket. Gaby néni konyhàjàban kaptam kézbe az említett kifestőt. Azt gondoltam, milyen furcsa, hogy ilyen hosszú lábúakkal még sosem talàlkoztam. Amerikàban ilyenek vannak? Ez számít szépnek? Mi itt mind csúnyábbak vagyunk?
Egy kislàny gondolatait írtam le, de sosem felejtettem el. Talàn azért, mert ami megdöbbentett, annak a folytatàsàt azóta is értetlenül szemlélem. Talàn legbelül gyermek maradtam? Miért hiszik el màsok, hogy ami amerikai az mindjàrt szebb és jobb? Miért kell màsolni minden àron. miért vonzóbb az, ami nem sajàtunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése