2011. november 3., csütörtök

Szerencsém volt

Sose szerettem, ha valaki megjegyezte: szerencsés vagy!  Ebben az érzékenységemben természetesen nagy szerepe van  hiúságomnak, amit hiába szégyellek, de létezik.
Ami egy hete történt, azt csak nagyon sok szerencsével lehetett kibírni: a hazautazásom zsúfolt, percre beosztott története következik, amit most elmondok nektek.

Reggel 6 előtt ébresztő. Házigazdáim ugyan későn kelők, de kivételeztek, a reggeli 6:15-kor már az asztalon volt! 7 -re pontosan megérkeztem a garázsba, ahol visszaadtam épségben az autót  a tulajdonosnak, volt tanítványom édesapjának, aki alig kért valamit a használatért. A vonatom 7:28 -kor indult, ott várakoztam a peronon és a fejemben az egész napi program nyüzsgött, de valamiről elfeledkeztem. A kocsik pontos megállása ki van írva és nekem oda kellett volna állni a másodosztályú kocsik érkezési helyére,  én pedig épp gondolkoztam... Jött a rohanás, mikor az orrom előtt csupa elsőosztályút láttam, végül kifogytam az időből és egy épp záródó ajtón igyekeztem benyomni a kofferomat. Az ajtó pedig, ahelyett, hogy megszakította volna a zárást, tovább nyomakodott, ő volt az erősebb..Kofferomat egy jótét lélek elkapta, én meg a sínek és a járda közé csúsztam, szemüvegem ennél is mélyebbre. De utánanyúltam, átvettem a koffert és egy kis horzsolással megúszva a dolgot, helyet kerestem a felső szinten. A kalauz megjegyezte, ez első osztály, de én akkor már kimozdíthatatlanná lettem, inkább fizettem a különbséget. Na ez a nap is jól kezdődik. 

A zürichi program aztán ment a maga menetrendje szerint és a reptérre is megérkeztem idejében, nem rajtam múlt, hogy az indulásra egy órát várakoztunk bezárva egy startra kész gépben, hallgatva a pilóta bocsánatkéréseit és reményeit. Előttem meg elsötétült a világ, mert egyre fogyott az esélyem, hogy Genfben elérem a Budapestre induló gépet. Még 10 perc indulásig és merre induljak a beszállási ajtóhoz? Ekkor hallottam meg a hangosbeszélőt: engem kerestek! Persze rohantam, integettem, jövök én... a gépben mindenki csendben ült, nem néztem se jobbra, se balra, mikor lerogytam a 17-ik sorban a helyemre egy aggastyánt kellett megkérnem, megengedi e, hogy az ablakhoz üljek. Az ajtó bezárult azonnal és már gurultunk az induláshoz. Szerencsém volt. Pedig olyasmiért szégyenkeztem, amiről semmit sem tehettem. 
A késő délutáni megvilágításban legalább a hegyeket fotózhattam, a homályos ablakok ellenére is lett belőlük valami.

3 megjegyzés:

  1. Akkor legyen így: Milyen szerencse, hogy ilyen bámulatosan talpraesett vagy!
    Legbúvabb búm mostanában, hogy nem történik semmi - se velem, se körülöttem. A fentieket olvasva jobb is, mert én már az első "kanyar"-ban kisodródtam volna.
    Elromoltattam a számítógépem, mostanra sikerült újratelepíteni, adatokat visszamásolni. De jó, hogy ellestem ezt a tudományt, most fizethetnék.
    Talán sikerül újra-élesztenem magamat is, de ez a ház-eladás-szándék kizökkentett. Pedig, érzem, ki kéne írnom magamból mindent, hogy fényre derüljek. /Lehar kitartóan ösztökél.... :-)) /
    Az itthon-maradottak jól viselkedtek a hosszú távollét alatt?

    VálaszTörlés
  2. Mikipapa:)))
    Kicsúszott a talaj aznap többször is...egy kis csönd és aztán fel kell állni újra!
    "Legbúvabb bú"-dban is történik valami: utánagondolsz és a megoldás akkor már nincs messze! Gratulálok, hogy a compit helyrehoztad, már hiányoztál, emlegettek is!
    Lehar jól teszi, hogy ösztökél, az írás sokszor látóvá tesz, hányszor tapasztaltam ezt.
    Nagyon jól viselkedtek, de hiányoltak:)))

    VálaszTörlés
  3. Fantasztikus energiád van, csak csodálni tudlak,mindig vigyáztalak, mégis majdnem baleset lett. 10 nap, csodálatos történései, számunkra igaz kirándulás,unokáid, fiad, barátaid, a gyönyörű természet ami mindig levesz a lábamról,nagy hálával köszönöm meg Neked,szeretetem végig kisért!!

    VálaszTörlés