Egy nagy barátság krízise

Tíz éve vagyunk barátok, egymással mindig jól kijöttünk, ami nagy szó, mert egyikünk sem könnyű eset. De megbocsájtottunk, amikor kellett és örültünk a szeretetnek, ami minden napjainkat megszépítette.

Ha hívtam, jött, ha szomorkodtam, megvigasztalt, hosszú utamra is türelmesen velem jött, megbírkózott az ismeretlennel, harcba szállt, hízelgett, mindig megtalálta módját, hogy társalogjunk.

Ma dühösen itt hagyott. Pedig még sosem aggódtam ennyire érte. Pár napja elkerült, nem evett és a szokásos hófehér tisztasága sem volt sehol. Éjjel, furcsa hangokat hallottam, aztán csendben kiment, mint aki nem akar zavarni. Reggel hívtam a doktort, aki határozott mozdulattal megvizsgálta, hatalmas sebet talált a nyelvén. Telefonált a közeli klinikára, már mentünk is. Azonnal sorra került, összevarrták, amit lehetett, ájultan hoztam ki a karomban, itthon megmostam aranyos pofácskáját, párnára fektettem, vártam, hogy magához tér. Az első ébredése nem volt az igazi, összecsukódott, vittem a helyére. Másodszorra már éber volt és csak egyre vágyott, hogy szabad legyen, semmi kínzást, beavatkozást nem akarok többet elviselni. Megtalálta a pillanatot és elillant, ki az ajtón, át a harmadik szomszédba, ahol őserdei állapotok uralkodnak. Ott megtalálni szinte lehetetlen. Most várom, hogy jobb belátásra jusson, az élete függ tőle, de nem tudja. 
Így ügyetlenkedtem el egy nagy barátságot?

Aztán kiderült, a barátságunk csak erősebb lett:)))