Ajtók

Ma óravázlataim közt keresgéltem, mesélnek e még az eltűnt idők lelkesedéséről?
Hosszú heteken át a szimbólumok világába igyekeztem tanulóimat bevezetni. Mindenkinek saját rendszere van, hisz az élményanyagunk annyira különböző, de sok közös érzés teszi ezt a világot otthonossá.
Most a renoválási munkák egyik utolsó és fontos állomása következik: a bejárati ajtó eltávolítása, egy új készítése. Mi sem természetesebb, mint elgondolkozni azon, amit egyszer összeírtam az ajtó szimbólum megközelítéséhez.
Talán a hagyományokkal kezdeném. Kenyeret, sót átadni a vendégnek a küszöbön az egyik legkedvesebb nekem. Eszembe juttatja, hogy Stockholmban milyen fantasztikus élmény volt, mikor barátaimnál az ajtó kinyílt és frissen sütött kenyér illata csapta meg orromat. Ennél szebben még senki sem fogadott!!!
A küszöbön a vőlegény a karjában viszi át a menyasszonyt az otthonukba, ez a hagyomány szép és ismert, de nincs személyes élményem hozzá:), tehát  csak említem.
A küszöbön egy pezsgős üveget széttörni nem is nagyon ismert , nem is túl követésre méltó, de olvastam róla, valahol szokás lehetett..
A múlt és a jelen az ajtók, kapuk tükrében elsőként egy pinceajtót juttat eszembe: kinn katonák, benn a rettegő család, egy nagybácsi madzaggal húzza, amin zár nincs és mondja: "megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok..."
A következő kép a budapesti bérház, aminek nappal nyitott kapuján az jött be, aki akart. Volt egy "miatyánkos koldus", aki elénekelte a maga komponálásában: "egy kezem van, nem tudok dolgozni", az asszonyok meg újságpapírba csomagolva ledobták filléreiket, hogy szegénynek azért ne kelljen éheznie...A kaput 10-kor éjjel zárta be a mindig morcos házfelügyelőnő. Manapság kódók nélkül minden kapu zárva marad, barátságtalan világ, tele bizalmatlansággal. Házon belül is rácsok, mint egy börtönben és további biztonsági zárak mindenütt.
Aztán az óvoda bejárati ajtója, ami olyan nagy volt, hogy a kilincse elérhetetlennel látszott. Még ma is arról a hatalmas ajtóról álmodok, félelmetes zöld szörnyeteg volt.
Két kapuja volt a giminek, a hátsó bejárat a Hunyadi térről, az csak 3/4 8 -ig volt nyitva (persze lehet, hogy 8:50 volt), akkor bezárták és csak az Andrássy útról engedték be a későn jövőket, az ellenőrző leadása után... Mindig hárman futottunk a macskaköves utakon, mert barátnőmre várni kellett az indulásnál, de sosem hagytuk őt magára, pedig tudtuk, ennek rohanás lesz a vége. Aztán lekaptuk az egyensapkát és integettünk, kiabáltunk, hogy már jövünk, várjanak kicsit! Nagy szívdobogással, így tartottuk az erőnlétet, mikor erre még nem is lett volna szükség:)
Voltak nagyon veszélyes ajtók is. Egy évben csak úgy csapkodtam az ilyeneket a körmömre, előbb egy autó ajtaját, aztán a vonatban maradt az ujjam ott, ahol  nem lett volna szabad. Akkor már Tatabányára jártam minden nap, a Keletiből egyenest a Rottenbiller utcába mentem fájós ujjammal a kóruspróbára...
Eszembe jut a repülőkön érzett klausztrofóbiám is, mikor tudom ebből a bezárt kalitkából kiszállni ott fenn nem lehet. De az Alitalia gépén egyszer kissé nyitva maradt a bejárati ajtó, hát nem irigyeltem azokat az utasokat, bár megúszták a dolgot.
Egy automatikusan nyíló és záródó üvegajtóra emlékszem ma utolsóként, ahol hálás lehet, aki tudja, csak látogató vagyok itt, de az aggodalom ettől nem enyhül azokért, akik kénytelenek idegenek közt, kiszolgáltatva, napokat, éjjeleket ott tölteni: a kórházban. Kegyetlenül belém vésődött annak a kapunak a képe, amelyik ugyan üvegből készült és halkan működött, mégis mint vízválasztó hegység a folyókat, meghatározta életem irányát, mikor megtudtam, már többet nem látogathatok.

Kulcsérvényű a soha ki nem törölhető emlék a gyermekkorból, mert meghatározza a későbbi élmények, ismeretek helyét. Ma félálomban az egyik újra eszembe jutott, ki tudja már hányadszor.
Még tíz éves se voltam, a házban amatőr vándorszínészek az Ima házban előadták az özönvízről való elképzelésüket. Már csak egyre emlékszem az egészből, amikor a bárka belsejét mutatta a színpad a megmenekültekkel és egy erősen bezárt kaput döngettek a kívül maradottak. Ez a hang azóta sem szűnt meg gyötörni, kérdéseket feltenni arról a végtelen nagy isteni jóságról, amit gyermeki lelkem ekkora kegyetlenség láttán képtelen megérteni. Mit éreznek azok, akik kirekesztettek bármi is legyen rá az ok?
A zárt ajtókról még Pearl S. Buck Nobel díjas amerikai írónő könyve Az én édesanyám is eszembe jut, amit talán 10 évesen olvastam a Kínában átélt Boxer lázadás szörnyűségeiről, amikor a misszión (ahol az írónő felnőtt) a zárt kapu alatti kis nyíláson merték csak az éhezőknek az élelmet átadni. Tudom, talán nem volt az olvasmány koromhoz illő, de talán a következő lépés volt a kirekesztettek iránti félelemmel egybekötött együttérzésemre.
Amikor gyógypedagógusként Svájcban harmadik állásban megkaptam a "kantonális megbízott" címét, aki a fogyatékkal élők érdekeit az egyházban elsőként kapta feladatul, úgy éreztem, valamit elértem, ami keveseknek jut ajándékként, azt tenni, amit teljes szívből helyesel, akar.
Összeáll a kép, mire az út végére érek, ez a "biográfiai mitosz", ami talán csak arra jó, hogy keserves pillangólétünkben értelmet találjunk..