2018. február 21., szerda

A múlt szimbólumai közül kiragadva

Hosszú heteken át a szimbólumok világába igyekeztem tanulóimat bevezetni. Mindenkinek saját rendszere van, hisz az élményanyagunk annyira különböző, de sok közös érzés teszi ezt a világot otthonossá.

Talán a hagyományokkal kezdeném.
 Kenyeret, sót átadni a vendégnek a küszöbön az egyik legkedvesebb nekem. Eszembe juttatja, hogy Stockholmban milyen fantasztikus élmény volt, mikor barátaimnál az ajtó kinyílt és frissen sütött kenyér illata csapta meg orromat. Ennél szebben még senki sem fogadott!!!

A küszöbön a vőlegény a karjában viszi át a menyasszonyt az otthonukba, ez a hagyomány szép és ismert, de nincs személyes élményem hozzá:), tehát  csak említem.

A küszöbön egy pezsgős üveget széttörni nem is nagyon ismert , nem is túl követésre méltó, de olvastam róla, valahol szokás lehetett.

A múlt és a jelen az ajtók, kapuk tükrében elsőként egy pinceajtót juttat eszembe a háború évéből, pontosan 1944 karácsony este:
 kinn katonák, benn a rettegő család, egy nagybácsi madzaggal húzza a pinceajtót, amin zár nincs és mondja: "megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok..."



A következő kép a budapesti bérház, aminek nappal nyitott kapuján az jött be, aki akart.
 Volt  az 50-es években egy "miatyánkos koldus", aki elénekelte a maga komponálásában: "egy kezem van, nem tudok dolgozni", az asszonyok meg újságpapírba csomagolva ledobták filléreiket, hogy szegénynek azért ne kelljen éheznie...
A kaput 10-kor éjjel zárta be a mindig morcos házfelügyelőnő. Manapság kódok nélkül minden kapu zárva marad, barátságtalan világ, tele bizalmatlansággal. Házon belül is rácsok, mint egy börtönben és további biztonsági zárak mindenütt. 

Aztán az óvoda bejárati ajtója, ami olyan nagy volt, hogy a kilincse elérhetetlennel látszott. Még ma is arról a hatalmas ajtóról álmodok, félelmetes zöld szörnyeteg volt.

Két kapuja volt a giminek, a hátsó bejárat a Hunyadi térről, az csak 3/4 8 -ig volt nyitva (persze lehet, hogy 8:50 volt), akkor bezárták és csak az Andrássy útról engedték be a későnjövőket, az ellenőrző leadása után... Mindig hárman futottunk a macskaköves utakon, mert barátnőmre várni kellett az indulásnál, de sosem hagytuk őt magára, pedig tudtuk, ennek rohanás lesz a vége. Aztán lekaptuk az egyensapkát és integettünk, kiabáltunk, hogy már jövünk, várjanak kicsit! Nagy szívdobogással, így tartottuk az erőnlétet, mikor erre még nem is lett volna szükség:)

Voltak nagyon veszélyes ajtók is. Egy évben csak úgy csapkodtam az ilyeneket a körmömre, előbb egy autó ajtaját, aztán a vonatban maradt az ujjam ott, ahol  nem lett volna szabad. Akkor már Tatabányára jártam minden nap, a Keletiből egyenest a Rottenbiller utcába mentem fájós ujjammal a kóruspróbára...

Egy automatikusan nyíló és záródó üvegajtóra emlékszem még, ahol hálás lehet, aki tudja, csak látogató vagyok itt, de az aggodalom ettől nem enyhül azokért, akik kénytelenek idegenek közt, kiszolgáltatva, napokat, éjjeleket ott tölteni: a kórházban. Kegyetlenül belém vésődött annak a kapunak a képe, amelyik ugyan üvegből készült és halkan működött, mégis mint vízválasztó hegység a folyókat, meghatározta életem irányát, mikor megtudtam, már többet nem látogathatok.

Befejezésül annak az otthonnak a bejárata, ahol 10 évig boldogan éltem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése