Egy régi családi kép

 

  Erről a képről már csak én tudok mesélni, mert mindazok, akik a képet nekem megmutatták, már nincsenek. Dédapám fakereskedő volt Újverbászon, az ő dédapja 1740-ben született és feleségével bevándorló volt, elhagyva Mária Terézia felszólítására Neunkirchent, letelepedett Magyarországon, pontosabban a Bácskában. Hat gyermekük született, nagyapám középen a kis széken ül kockás kétrészesben és térdzokniban, határozott tekintettel. Egyik kezével a székbe kapaszkodik, mintha nem nagyon bízna benne, a másik apja lábán nyugszik, talán a fényképész parancsára. Az anya Tessényi Etelka ölében a kisfiú és a kép jobb szélén álló kislegény, aki mintha félve nézne (de lehet, hogy csak belemagyarázom) az első világháborúban pusztultak el. Sosem felejtem el azt a levelet, amit nővérének írt, talán utolsó életjelként. Mennyi félelem bújt meg a sorokban az értelmetlen mészárlás előtt! A bal szélen álló fiúcskáról nem tudok semmit, csak azt, hogy Lajos volt a neve. Ő megmaradt. A kép közepén áll nagyon öntudatosan a legidősebb fiú, az "Örökös". A második világháborúban, miután családját kimenekítette nővéréhez Svájcba, próbálta munkáját folytatni, udvarát és kereskedését megvédeni, de megölték, családja nélküle utazott tovább Amerikába. Az egyetlen lány, nagyapám nővére, Irén néni édesanyja korai halála után még felnevelte testvéreit, aztán egy svájci professzor felesége lett. Az ő lányai fogadtak engem rokonként, mikor úgy 68 évvel később megérkeztem magam is svájci asszonyként a zürichi repülőtérre. Dédanyám eleiről is tudok valamit. Dédapja Kossuth István volt. Az ő unokatestvéréről itt a Koppány mentén horgászegyesületet neveztek el (Kossuth Lajos kormànyzo).