Két fiam, két világ

Mint két külön világ a tietek, egyedüli kapocs vagyok köztetek, az elosztás kegyetlen volt kezdettől fogva. A tehetséges, ügyes megtanulta, hogy ő is csak viszonyításban olyan ragyogó, és becsülni tudja a másikat, akinek ez határtalan kitartásába, reménytelennek látszó küzdelmébe került, hogy felnőtté válhasson. A gyengébb fiam volt a katalizátorom, hálás vagyok érte, hisz ha ő nincs, talán nem jut eszembe erőmet kipróbálni és hivatásomat újra kezdeni teljesen más körülmények között. Micsoda irónia a sorstól pont ennek a fiamnak lett: medve erős a neve! Hány iskola, hány kérelem benyújtása után érte el célját? Ki számolta? Nekem végtelen volt, a porrá tört remények engem sújtottak a legjobban, azt hittem nincs tovább. A győztes, az "aranyfiú" pedig, aki minden elért, amit akart, hirtelen megingott, megkérdőjelezte érzelmi életét és képes most mindent újra gondolni. Azt hiszem a legjobb úton van a megoldás felé, közben nem másokra mutogat, hogy magát védje, hogy ezzel biztosítsa magának mindazt, amit munkájával elért. Bírja majd erővel? Nem tudom. De tudja, hogy minden szívverésemmel kívánom neki azt, hogy őszintesége, szorgalma és tehetsége eredményét élvezhesse. Több, mint ezer km-re vannak, de tudják, velük vagyok és tudják, nagyon szeretem őket, mert mást nem tehetek. Az élet szeretetét és becsülését adtam tovább, talán ez a legtöbb, amit egy anya tehet.

2010- ben írt bejegyzésem apámról

Ma meglátogattalak apu újra otthonodban, abban a házban, ahova kamaszfiúként érkeztél, ahol több, mint 80 éve élsz, először szüleiddel, majd a folyosóról nyíló egyszobásban ifjú házasként, azután egyfolytában 63 éve ott, ahol most is látogattalak.Mit látok a képen, amit fényképeztem? Egy figyelmes, markáns arcot, a hosszú évek alatt sok csalódást, fájdalmat, de kemény akaratot kifejező vonásokat. Egyedül élsz, anyuka már 7 éve, hogy elszenderült egy jobb világra, őt ápoltad hűségesen utolsó éveiben. De Téged ne ápoljon senki, a lakást Te tartod rendben, az étkezésről is Te akarod megmondani, mit vagy hajlandó megenni, mit nem, 10 év után lemondtad a szolgáltatást, ehetetlennek nyilvánítva. Naponként telefonálunk, elmondod hosszas töprengéseid eredményét mindenről, panaszkodni nem szeretsz és úgyis minek, majd megkérdezed, hogy mi újság. A legjobb, ha semmi, mert a változások csak kínt hoznak, a reménykedések csak csalódást. Kemény voltál magadhoz, de hozzánk is, a nevelésed ezt így tartotta helyesnek Megittuk a kávét, amit jó előre bekészítettél, a harcsapaprikást, a vörösbort, friss házikenyeret, falusi tejet zacskóban mélyhűtve és a felvágott tüzelőfát a helyére tettem, majd átöleltem őt és hazajöttem abban a reményben, hogy marad minden úgy, ahogy eddig: apu a maga függetlenségében, rendületlen akaraterejében, megrendült bizalmában a világ felé és határtalan bizalmában a család, az ő gyerekei felé..... 98 éve született, 96 évesen halt meg, egy évvel a bejegyzésem után.

Menekülés az Aranypartról

Zürich peremén Witikonban voltam ifjú anya, akinek szépséges gyerekei után mindenütt megfordultak az emberek, 13 hónap különbséggel születtek és az óvodába egyedül jártak, mert sehol sem kellett a járdát elhagyniuk. Az első jelzés a nehéz jövőt illetően már ebben az óvodában elért. Egyik nap azt hallom, hogy kisfiam, miután valamit nem tudott megcsinálni azt felelte: "de Thomas az mindent tud". Jaj, gondoltam, mi indult meg ebben az apró kis emberben, a csillagszemű kis medvebocsban, akinek olyan hullámos fürtök vették körül az arcát, hogy festeni szebbet nem is lehetett volna! Aztán a lakás kicsi lett és az Aranyparton találtuk magunkat egy banktisztviselőknek épült lakótelepen. Feldmeilenre költöztünk, itt kezdte nagyfiam az iskolát. Egy évvel később Berni. A második iskolaévében a tanítónő összehívta a"kupaktanácsot", hogy mi lesz gyermekünkkel: vagy ismétli a másodikat, vagy speciális iskola, vagy privát iskola jöhet szóba. Úgy ért, mintha villám ütött volna belém, pedig belülről éreztem, hogy ez egyszer belém fog csapni, vagy most, vagy később, de jön. Ha valakinek erről szót ejtettem leintett, hogy próbáljam már meg elfelejteni gyógypedagógus múltamat, a fiamnak semmi baja. Ez után egy éjszakát sírással töltöttem, reggel meg felírtam minden fájdalmamat egy lapra és elmentem munkát vállalni a tőlünk 10 percre lévő Phonak-ba, ahol épp betanított munkásokat kerestek hallókészülékek összeállításához. A jelenetre jól emlékszem. Kitette elém az aprócska alkatrészeket a jövendőbeli főnök és azt kérdezte, el tudom e képzelni, hogy ezzel dolgozzak. Becsuktam a szemem és azt rebegtem: igen. Kisfiam a zürichi Montessori iskolába került, ahol fizetésem 60 %-át befizethettük, ebben étkezés nem volt, tehát minden nap egy kis termoszos ételhordozóban vitte magával a 8 éves gyermek az ebédet és utazott a vonattal Feldmeilenről Zürichbe. Nagyobbik fiam meg mindenki sajnálta a sznob igazgatónékból és doktorfeleségekből álló kompániában, hogy "jaj szegény gyerek, az anyja elment dolgozni, hát nem felháborító"? Egyik este kuglófot sütött nagyfiam, tökéletes volt. A szülinapját ünnepelték az osztályban és ő látta, hogy én hogyan sütök (a receptkönyvből), ezt ő is meg tudja csinálni.... Sosem volt elveszett gyerek. Aztán egyszer elegem volt a fennhéjázó társaságból és elmentem 3 hétre Kelet Svájcba a hátamat kezeltetni Bad Ragazba. Akkor még a betegpénztár mindent kifizetett, így nagyon jó dolgom volt. Szüleimnek köszönhetően családom nem árvult meg. Ott kaptam a hírt, hogy bajok vannak Feldmeilenen. Leültem, egy papírt vettem elő, amire felírtam a problémákat és arra jutottam, hogy mindet megoldhatjuk, ha otthagyjuk az Aranypartot és átköltözünk Kelet Svájcba. Attól kezdve sétáimon a megfelelő helyet kerestem, és mindenkit megkérdeztem, mennyibe kerül egy házacska. A masszőröm tudott egy vállalkozóról, megadta a telefonszámát és 2 hónappal később aláírtuk a vételi szerződést, miután a lakásunkat Feldmeilenen eladtam. Férjem egyetlen kikötése az volt, hogy megtarthassa a munkahelyét Zürichben, ahova ezután egy órás vonatútja volt. Reggel 6-kor indultam vele két hónappal a házvétel után az állomásra a kutyával, ez a félórás séta nagyon jó volt a vonatozás előtt, nekem a kutyával egy hegynek fel visszaút kitűnő kezdésnek bizonyult. Fiacskám a falu iskolájában teljesen észrevétlenül egy évet ismételt, hogy "kiegyenlítse" a privát iskola okozta hiányosságait, vagy kissé érettebb legyen.Így kezdődött az én "emancipált" életszakaszom és mindaz a sok szép, amiről már kicsit beszámoltam előzőleg. Ember lett belőle....

Egy régi családi kép

 

  Erről a képről már csak én tudok mesélni, mert mindazok, akik a képet nekem megmutatták, már nincsenek. Dédapám fakereskedő volt Újverbászon, az ő dédapja 1740-ben született és feleségével bevándorló volt, elhagyva Mária Terézia felszólítására Neunkirchent, letelepedett Magyarországon, pontosabban a Bácskában. Hat gyermekük született, nagyapám középen a kis széken ül kockás kétrészesben és térdzokniban, határozott tekintettel. Egyik kezével a székbe kapaszkodik, mintha nem nagyon bízna benne, a másik apja lábán nyugszik, talán a fényképész parancsára. Az anya Tessényi Etelka ölében a kisfiú és a kép jobb szélén álló kislegény, aki mintha félve nézne (de lehet, hogy csak belemagyarázom) az első világháborúban pusztultak el. Sosem felejtem el azt a levelet, amit nővérének írt, talán utolsó életjelként. Mennyi félelem bújt meg a sorokban az értelmetlen mészárlás előtt! A bal szélen álló fiúcskáról nem tudok semmit, csak azt, hogy Lajos volt a neve. Ő megmaradt. A kép közepén áll nagyon öntudatosan a legidősebb fiú, az "Örökös". A második világháborúban, miután családját kimenekítette nővéréhez Svájcba, próbálta munkáját folytatni, udvarát és kereskedését megvédeni, de megölték, családja nélküle utazott tovább Amerikába. Az egyetlen lány, nagyapám nővére, Irén néni édesanyja korai halála után még felnevelte testvéreit, aztán egy svájci professzor felesége lett. Az ő lányai fogadtak engem rokonként, mikor úgy 68 évvel később megérkeztem magam is svájci asszonyként a zürichi repülőtérre. Dédanyám eleiről is tudok valamit. Dédapja Kossuth István volt. Az ő unokatestvéréről itt a Koppány mentén horgászegyesületet neveztek el (Kossuth Lajos kormànyzo).

Hermann Hesse: Lektüre für Minuten

Sosem szerettem a fiatalság fontosságának túlzásait, fiatal és öreg csak a tucatembereknél van, minden tehetséges és megkülönböztetett értékű ember hol öreg, hol fiatal, pont úgy ahogy hol vidám, hol szomorú. Sok orszàgból vannak ismerőseim, ezek közt nagyon kevesen voltak olyanok, akiknek politikai nézetei az újsàg főoldalànak cikkétől, amit olvastak, valóban tàvol lettek volna. Ezért hajlok arra, hogy a politikai véleményt ne tekintsem a személyiség igazi jegyének, sokkal inkàbb érdekel az, ami emögött a vélemény mögött van: az ember maga. A primitív ember gyűlöli azt, amitől fél. Bizonyos értelemben a civilizált, művelt ember is primitív. A gyülölet népek, fajtàk iránt nem a jobból és erősebből, hanem a bizonytalan gyengébből fakad. Aki valóban erősebb, az sajnàlhatja, vagy megvetheti, de sosem gyűlöli a gyengét.

 Fordítottam H.Hesse Lektüre für Minuten c. kötetéből Suhrkamp kiadó 1983-ban adta ki

Az első havazás ezen a télen

A megbízhatóságról

Mindennapos téma, hogy nem lehet bízni az emberekben, hogy már megint becsapott valaki. Ez így nem megy tovább, semmi remény nincs egy csalásmentes szebb jövőre.

Bezzeg az állatok! Ők hűségesek a hülyeségig, bennük van még finom érzés, ragaszkodás, odafigyelés. Érthető, hogy a hiányt velük próbálják sokan pótolni.
Nem szép tőlem, de kifigyeltem a négylábúakat a feltételezett tulajdonságaik miatt, valóban minden szavukat el lehet hinni?
Itt ez a szomszéd kutya. Pontosan felméri a helyzetet, mielőtt ugat, poszton áll vagy csavarog, aszerint a gazdi látja e, vagy nem. Hallatlan intelligenciával tudja , mit várnak el tőle és aszerint rendezi be a napi tennivalóit. Becsületes, okos, szófogadó vagy gyalázatos kóborló tolvaj, attól függően mennyire figyeli őt kenyéradója.

Amadeus macska IQ-ja is igen magas lehet, értelmes  emberekkel még beszélget is. Van két jól kiagyalt macska ki-bejárata, vagyis az előszoba-pince, majd a pince-kert közt lengő szisztémájú ajtócska.Eleinte ezt nem akarta egyáltalán használni minden csáb és kényszer próbálkozásom megbukott dühös ellenállásán.
Aztán éjjel felfedezte, attól kezdve a bejárás mindennapi lett, de ki? Szó sem lehetett róla, arra itt a személyzet. Tessék kinyitni. Mikor egyszer a sors arra kényszerítette, mert hosszúra nyúlt egy utam, pontosan tudta, hol kell kimenni, de továbbra is követelte az ajtónyitást, megjátszotta a kis butácskát.

Tanulságos történetek, de túl messzemenő következtetést azért nem szabad levonni: vannak még nagyon okos, intelligens emberek, akikben teljesen megbízok!