Mintha megbénultam volna és a világ körülöttem, akkor is ha tudom, hogy átmeneti ez az állapot. Olyan, mint a vihar előtti halálos csend, félelmetes, visszafojtott lélegzettel várom a végét, amikor elszabadulnak az elemek.
Teszem a dolgomat, ahogy mindig, de úgy érzem, semmivel sem jutottam tovább. Elővettem életem összes fotóit, próbálom valamiképp rendszerezni, válogatni, de végül csüggedten abbahagyom, nem megy. Apró kis buta tárgyak kerülnek kezembe, kidobandók, mégsem kerülnek a szemétbe, mert úgy érzem belőlem kiszakadó darabok. Megtisztítom, kifényesítem őket, aztán leteszem magam elé és megkérem őket: meséljenek.
Jó lenne a kertben dolgozni, másra gondolni, a paradicsom kötözésre, a fölösleges hajtások kitörésére, meg arra, mit lehetne közé ültetni a következő piaci vásárlás után.
Jó lenne továbbá fürdőbe menni, de hideg van és Hévízre csak a nyári melegben csodálatos.
Jó lenne a következő utat tervezni a másik hazába, de annyi tényezőtől függ, mikor tudok elindulni, hogy ezt is hagyom.
Tehát várok, reménykedek abban, hogy a következő lépés olyan magától értetődő lesz, mint eddig minden előző.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése