Még nem ér véget az itthoni "vendégszereplésem", de ahogy az idő múlik úgy érzem, nem sokára véget ér.
Most csak arról szeretnék írni, hogyan látok neki, mert menetrend az mindig kell, főleg ahogy idősebb leszek, nem improvizálhatok annyit.
Időpontot kerestem elsőre, se túl korán, se túl későn, legyen májusban. Addig van négy hónap.
Listákat készítettem. Mit kell elvinni, mi marad itt. Aztán jön a válogatás, rendcsinálás, ahol szükséges.
Ma csodaszépen felújított antik székeknek örülhetek, amit egy nagyon ügyes székely mester nagy gonddal hozott helyre.
Ha az idő enyhül, a vendégházban helyet csinálok a szállításra kész bútoroknak, csomagoknak. Így akkor is megtörténhet a szállítás, ha nem lennék személyesen jelen, csak a kulcsot adnám oda valakinek, aki a rakodásnál jelen van.
Különös érzés ez a készülődés, mert minden újrakezdésben van ígéret, varázs. Ugyanakkor a búcsúzás fájdalommal jár.
Vas István versére már csak halványan emlékszem ifjúságom idejéből, amikor írta:"ez az út, ez az út csupa búcsúzás....." Olaszországban írta, ahol épp úgy, mint én a hatvanas években átélhette az örök szépségek életre szóló élményét.
Ugyancsak kisértenek a verssorok H. Hessé-től, a Stufen címmel, vagyis Fokok, amelyek egy életen át tanítottak arra, hogy mindent csak kölcsön kapunk és a szívnek mindig készen kell állni egy újrakezdésre az utolsó lélegzetig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése