2016. január 21., csütörtök

Kodály: Jézus és a kufárok hallgatása közben



Mivel érdemes inkább eltölteni a nyugdíjas időket, mint régen múlt idők tanúinak, a félretett emlékeknek megszólaltatásával.
Mennyivel könnyebb a mindennapok kisebb nagyobb gondjait, bajait elviselni, ha visszaképzelem magam a nagy sikerek színhelyére, a kórusversenyek izgalmára, koncertjeire és a kapott elismerésekre.
De most az aktuális élményre térnék. Kodály legnehezebb kórusműve a Jézus és a kufárok. A Debreceni Kodály Kórus 2005-ben a legtökéletesebb módon adta elő, hiába hallgattam végig sok más felvételt, végül ezt választottam ki.
Két részletet emelnék ki. A kufárok asztalait feldöntő, a pénzváltókat rablóknak nevező, kegyetlenül gyors és hangerős középrészt  és a végtelenül szép, költőien szelíd áhitatú  befejező részt.

Ha igazán átéljük és megértjük mit akar a mai hallgatónak mondani, akkor sokkal többé válik, mint csak  zenehallgatási élvezet.
Mit mondott nekem? Hogy a templomot tisztán kell tartani, ha kell, erővel kiűzni a rablókat. Kik ezek a rablók? Csak a pénzről lenne szó? Nem, sokkal többről. 
Naponta átélhetjük, hogy időnket, türelmünket, jóhiszeműségünket, erőnket, egészségünket sőt gyermekeinket, pályafutásunkat, jövőnket rabolják el, anélkül, hogy tehetnénk valamit. Ilyenkor szabadul fel bennünk a kiáltás, mint ebben a fantasztikus alkotásban: rablók! rablók! rablók!
Micsoda erő szabadul fel bennünk, ha ezt énekeljük, vagy hallgatjuk!
A feloldozás csak akkor jöhet, ha ez a hatalmas tisztogatás véget ér. A vesztesek félelme gyűlöletbe fordul, de a csodálók szeretetével, ami mindent felülír, ér véget a mű: "úgy hallgaták őt".

1 megjegyzés: