Kinyitottam a kincsesládámat s egy szellem szabadult ki onnan, aki megkérdezte: mit keresel, kit keresel? Segítek neked eligazodni ebben a káoszban, egyedül elvesznél benne. Hálásan becsuktam a szemem, igazat adtam neki. Húztak a múlt mély kútjába a lapok, levelek, félve vettem kézbe őket, elfelejtve időt és helyet. A valódit és hamisat megkülönböztetni nem volt nehéz, gyűltek a kupacok személyekhez, időhöz kötve, firkált cetlik éppúgy, mint gondos betűkkel megírt gondolatok, érzések. Hányan nincsenek már, hányat elfelejtettem, hányszor veszítettem, mikor azt hittem, hogy nyertem.
Szellem, segíts, hol kezdjem? Hát, azzal a levéllel, amit nem találtál meg! jött a bölcs válasz.
"A szeretet soha el nem fogy", ezt 7 nyelven írta nagyapám születésnapomra. (Ö 13 nyelvet tanult hangyaszorgalommal, elérhetetlen ideál marad bölcs rendíthetetlensége.) Gyöngybetűkkel írta ezt az idézetet, mint aki ebbe sűríti élete tapasztalatát amerikai magányából (San Diegoban, ami nem volt messze tőle, ugyanebben az időben töltötte Márai Sándor élete utolsó éveit).
Míg ezt a levelet kerestem egy aprócska kép került kezembe. Egy öreg fa előtt alig egy évesen nagyapám karján ülök csuda komolyan, figyelve fényt, árnyékokat. Finom mosoly a hatvan körüli arcon, ami csak nekem szól, hisz a világ lángokban állt, de Budakeszin még összejött a család a szeptemberi napos délutánt együtt tölteni. A pillanat varázsa érezhető ezen a képen, az árnyékokat nem éreztük fenyegetőnek, tudtuk, hogy a szeretet soha el nem fogy, elkíséri őt 6 év múlva Svájcba, 8 év múlva Amerikába, ahol 36 év után Californiában találkozni fogunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése