Pecsovics világ 1874

Régi történet már ez. Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.

Az öreganyám is talán még csak rövid ruhában járt, Sramko fiskális alkalmasint tolyat fosztott valahol odahaza Trencsén megyében, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta: egyéb ital nem fordult meg szájában; legfeljebb az ősz Kelemen bácsi emlékezik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, az volt a legtekintélyesebb, kinek legkülönb tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, ki egy szuszra tudta elfütyülni a »Rákóczi-nótát«.

Nobilis idők voltak azok!

Prókátorok nem nyúzták a világot, legfeljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«, míg a kálvinista egyszerűen azzal a biztatással rótta le perköltségeit: »aztán, édes úr, ha valami akar lenni a restóráción, itt vagyok én, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.

Minden másképp volt.

Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriomból, már t.i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem még tetejébe el is olvasta. A tekintetes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.

A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le arra a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát!

A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén emelkedő emeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens megye büntető hatalmáról tartana tudós felolvasásokat: mert az a büszkén kiemelkedő fedél a börtön tetőzete.

Börtön, deres s a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája.

Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-bot kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak nemes passziója hevében legyen kin kitölteni a mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában rádiktáltatott olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani.

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk: mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig tudományos embert illet, ott van Széchenyi Pista. Azzal tessék diskurálni. Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt az előttünk. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes carmenekben:

»N..... vármegyében kell járni nagy sáron.«

Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.

Legalább a német nem akad ránk ebben az átkozott sárban.

És az igaz is, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is nagyobb hatalom - a »Liberalizmus«.

Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

...Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegőjével, melyet ki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákony-ivó, soha nem hallott, őrült, bolondos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben volna.

Új tüdő kellett az új levegőhöz. Az ország kezdett kivedleni régi bőréből, nem várva be, míg lehámozza róla az idő.

A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyogott a gyilkos utakon, a deres is megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni fognak;... de a bolondos korszak új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rothadásba átment ősanyagot, az emberek kezdtek meg nem férni egymással. Az egyiknek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki: mi az? Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú zászlókat csókolta a hazai levegő. Az a torony is évek előtt dőlt le már, amelyiken lobogtak!

Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni és elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hínak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy az arany.

Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből; könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppeért, királynak kimondott kevély szaváért: annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni: az őrület, eszeveszettség...

Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik gyűlölték tündérarcát...

A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.

Avagy logika az, ha midőn meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.

Meg kell a mozgó földet állítani! Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.

Sokan voltak, akik így gondolkoztak, s először morogni, későbben pedig küzdeni is kezdtek az új emberek ellen. Nem kell megmosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges, és kevés hősies elem van [benne]: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté a harcba azokat a jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogjuk rá, hogy csak »toasztirozni» tudtak; hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengetegek virágserege. Azokat ki ültette? ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?

A virágok az anyaföld gondolatai; de hát a mi gondolataink kinek a virágai?...