Mosolyognivaló (Sándor György)

Sándor György mondásai - Becsaptam egy ajtót. Azt mondtam neki, hogy nyitva van. - Ma reggel arra ébredtem, hogy már nem alszom. - Neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról? - Az embernek három korszaka van: ifjúság, felnőttkor és a "remekül nézel ki". - Hatalmas kagylógyűjteményem van, amit csak úgy elszórva tartok a világ tengerpartjain. Talán már láttad. - A kenderkötéllel való akasztás függőséget okoz. - A cukrász a selejtet habbal takarja be, a kőműves habarccsal, az orvos meg földdel. - Isten jól sikerült alkotása vagyok, elvégre rögtön bőrkötésben adott ki... - Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, a másik nap meg szintén. - Rómában a papi nőtlenség apáról fiúra szállt. - Magyarországon azért ilyen lassú a vasúti közlekedés, mert meg kell   őriznünk a nagy ország látszatát! - Ha három madár lennék, látnám magam felülről, amint magam után repülök. - A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat felett! - A kisbaba olyan, mint a Nescafé. Könnyű megcsinálni és egész éjjel ébren tart! - Akkora köd van, hogy a rendőrök ülnek a jelzőlámpán és kiabálják a színeket! - A gazdaság a szakadék szélén áll, de jövőre egy nagy lépést teszünk előre. - Az öregségnek két fő tünete van: az egyik a memóriazavar, a másikat elfelejtettem.

56-os emlékeim

 Így emlékeztem októberben 56-ra


Ma reggel olvastam, hogy akik ma beszédeket tartanak, azok akkor még nem éltek, akik akkor éltek, már meghaltak. Persze vannak olyan kivételek, mint én is, akik élnek, persze minden szónoklás nélkül teszik ezt.
A nagy napon, mint mindig, a tanulószobában készülődtünk volna a következő tanítási napra, mikor a vezető tanár megszólalt: menjetek haza. Mindenki egyenesen haza, sehol nem megállni, nézelődni, csak sietve hazamenni.
Már előbb volt valami a levegőben, amiről mi nem tudtunk, de aztán szépen szót fogadtunk, az Andrássy úton  (bocs, akkor persze nem ez volt épp a neve, de mi bennszülöttek nem neveztük másképp) a Körönd felé, majd be a Felsőbe. Szüleim is hazaértek, apu azonnal kijárási tilalmat rendelt el mindhármunknak. Anyunak persze nem, rajta a kíváncsiság vett erőt, így a közeli felvonulási téren láthatta a Sztálin szobor döntését. Mi a ház belső, vagyis nem az utcai oldalán laktunk, ahonnan a Fasor és ezzel egy kis orosz laktanya udvarára volt kilátásunk. Ez a későbbiekben azt eredményezte, hogy szigorú ellenőrzést tartottak a lakásokban, végignézve a szekrényeket, van e fegyver nálunk...de ez csak később volt, a szobordöntéssel azonban az esti meneteléseknek vége szakadt, pedig még magyarul is énekelhettük volna velük: "és a Csendes Óceánnál, véget érnek a csaták". Hát nem mondom, de az a másik oldalon van. Az említett ellenőrzés állítólag egy őrült miatt történt, aki a padlásokról vette célba a katonákat, emiatt aztán kaptunk a házsorba egy ágyúlövést, mire úgy megijedtünk, hogy bizonytalan időre a fáspincébe költöztünk a patkányokhoz. Ott különben egész családias volt, mi öten élére állítva egymás mellett, a lábnál a két albérlő. Ők nagyon hasznosak voltak, mert a nagypiacról zöldségfélét tudtak egyszer beszerezni. Sajnos a só elfogyott, akkor avas szalonnáról kapargatta anyu a sót...Apám nem sokáig adhatott kijárási tilalomra parancsot, mert a vesekövekkel rémes rohamot kapott, amivel aztán az egyetlen ablakkal rendelkező szobában (az udvariban) lefeküdt és kissé ordított. A mentőket a szomszédot felriasztva (mivel telefonunk nem volt) hiába hívtam, nem jöttek, pedig a szomszédos Benczúr utcában állomásoztak. Kenyerünk kifogyott, Apám már nem tiltott semmit, hát elmentem egy pékség felé, ahol hosszú sorban várt mindenki kenyérre. A közelben megszólaltak a gépfegyverek, futottam is haza, mint a nyúl, hisz a Köröndön akkor már sírok emelkedtek, valahova el kellett temetni a halottakat.
Aztán még egy jelentős találkozás. Apám bátyja jött elköszönni, minket is csábítva, hogy gyertek velünk, mi disszidálunk. Ez már januárban történt, Apám a kórházból újra hazatért, esze ágában sem volt elmenni. Igaza volt, nem illett volna hozzá egy ilyen döntés. A gimivel kezdtem, azzal is fejezem be. A tanítás újra elkezdődött a szintén szétlőtt ablakú iskolában. Számbavettük, ki hiányzik. Sokan voltak.

Szerencsés vagy

Sose szerettem, ha valaki megjegyezte: szerencsés vagy!  Ebben az érzékenységemben természetesen nagy szerepe van  hiúságomnak, amit hiába szégyellek, de létezik.
Ami egy hete történt, azt csak nagyon sok szerencsével lehetett kibírni: a hazautazásom zsúfolt, percre beosztott története következik, amit most elmondok nektek.

Reggel 6 előtt ébresztő. Házigazdáim ugyan későn kelők, de kivételeztek, a reggeli 6:15-kor már az asztalon volt! 7 -re pontosan megérkeztem a garázsba, ahol visszaadtam épségben az autót  a tulajdonosnak, volt tanítványom édesapjának, aki alig kért valamit a használatért. A vonatom 7:28 -kor indult, ott várakoztam a peronon és a fejemben az egész napi program nyüzsgött, de valamiről elfeledkeztem. A kocsik pontos megállása ki van írva és nekem oda kellett volna állni a másodosztályú kocsik érkezési helyére,  én pedig épp gondolkoztam... Jött a rohanás, mikor az orrom előtt csupa elsőosztályút láttam, végül kifogytam az időből és egy épp záródó ajtón igyekeztem benyomni a kofferomat. Az ajtó pedig, ahelyett, hogy megszakította volna a zárást, tovább nyomakodott, ő volt az erősebb..Kofferomat egy jótét lélek elkapta, én meg a sínek és a járda közé csúsztam, szemüvegem ennél is mélyebbre. De utánanyúltam, átvettem a koffert és egy kis horzsolással megúszva a dolgot, helyet kerestem a felső szinten. A kalauz megjegyezte, ez első osztály, de én akkor már kimozdíthatatlanná lettem, inkább fizettem a különbséget. Na ez a nap is jól kezdődik. 
A zürichi program aztán ment a maga menetrendje szerint és a reptérre is megérkeztem idejében, nem rajtam múlt, hogy az indulásra egy órát várakoztunk bezárva egy startra kész gépben, hallgatva a pilóta bocsánatkéréseit és reményeit. Előttem meg elsötétült a világ, mert egyre fogyott az esélyem, hogy Genfben elérem a Budapestre induló gépet. Még 10 perc indulásig és merre induljak a beszállási ajtóhoz? Ekkor hallottam meg a hangosbeszélőt: engem kerestek! Persze rohantam, integettem, jövök én... a gépben mindenki csendben ült, nem néztem se jobbra, se balra, mikor lerogytam a 17-ik sorban a helyemre egy aggastyánt kellett megkérnem, megengedi e, hogy az ablakhoz üljek. Az ajtó bezárult azonnal és már gurultunk az induláshoz. Szerencsém volt. Pedig olyasmiért szégyenkeztem, amiről semmit sem tehettem. 
A késő délutáni megvilágításban legalább a hegyeket fotózhattam, a homályos ablakok ellenére is lett belőlük valami.

Mi idegenek tartsunk össze

Ezzel a pár sorral egyik legjobb barátnőmet a kelet-svájci évekből szeretném feleleveníteni.

Trudinak hívták és vagy 35 évvel volt nálam idősebb. Ragyogó mosolyára emlékszem, csendes szavaira, őszinte szeretetére és egy vigasznak szánt megjegyzésére, mikor arról beszéltem neki, hogy idegen vagyok én itt. Azt válaszolta erre: "én is!" Gyermekkorát pár kilométerrel nyugatnak a Walensee melletti csöpp kis faluban töltötte, ahova elvittem őt látogatásra is.

Édesanyja szintén idegen volt, Graubünden kantonból került oda, vendéglőben volt felszolgáló.Alkoholbeteg volt, korán meghalt. Trudi férjhez ment egy szegény hegyi paraszthoz, hat gyermeke született.Mikor a hatodik megszületett, öngyilkos akart lenni, hogy inkább a halál, de ő még egy terhességet és szülést nem akar. Férje ezt csendben meghallgatta, és mivel szerette, nem közeledett hozzá többet.

A háborúban a férfiak mind aktív szolgálatba vonultak, az asszonyoknak kellett minden férfimunkát elvégezni, tehát az állatokat a nyári időszakra felhajtani a hegyi legelőre nyakában a legkisebb gyerekkel, a többit maga mellett hajtva,  buzdítva: "no gyertek már!"

Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy egy szomszédasszonyt megkérdeztem, jönne e velem a fürdőbe? Azt felelte, hogy ő ugyan nem, de van itt egy asszony, aki biztos örülne neki. Így ismertem meg Trudit, attól kezdve minden héten elvittem őt magammal Bad Ragazba, de ha látogatni akart, vagy bevásárolni, akkor is szólt, szívesen vittem őt mindenfelé, közben mesélt, mesélt. Néha megijedt és azt mondta: ezt a gyerekeimnek sem mondtam el soha, csak neked "Sorsett", (ez lett a nevemből..)

Ha nálam járt és a kertemben a forrásból táplálkozó kis pataknál álltunk, körülnézett és azt mondta:" ez maga a paradicsom! Soha ne menj innen sehova!"

Aztán egyre gyengébb lett, de még utolsó hónapjaiban is kötött nekem ruhaakasztóra tarka mintás bevonatot és írt minden ünnepre, boldogan fogadott, ha látogattam. Emlékeztünk a kemence melletti beszélgetésekre, a sok közös élményre.

97 évesen halt meg, aztán én is egyedül maradtam a "paradicsomban", a fényképek megmaradtak és egy mély érzésű barátnő mosolya, kedves szavai:"mi idegenek tartsunk össze!"

Krimi, vagy amikor a rendőrség keresett.....

Számos gyengém közül most egyet bevallok, szeretem Agatha Christie bájos történeteit. A gondosan kiválasztott színhelyek, a kosztümök, a ragyogó oldtimerek mintha valami más világról naív, aranyos meséket mondanának.
Bátorítást kaptam, hogy meséljek tovább az én élményeimről szintén egy másik világból, ugyancsak happy end-el az izgalmas eset után. Eszembe jutott egy napom, amikor hazaérve férjem a bejáratnál közölte, a rendőrség keres. Méghozzá az egész Kantonban, amire azért nem számítottam... Egyenest a telefonhoz mentem kissé remegő lábakkal, a rend őre pedig csak annyit mondott: már késő, előbb hívhattam volna őket. Hát ha tudom, hogy keresnek, akkor sietek, de erre nem gondoltam, csak elfáradtam estig. Egy olyan családot látogattam, ahol minden összejött: szegénység, zűrös családi helyzet. A gyerekkel nem lehetett másutt, csak a központban foglalkozni, tehát elmentem érte, a hátsó ülésre tettem, majd a forgalmas városon át vittem a foglalkozásra. Egy keskeny utcán hátranéztem, hogy mi történik, közben valami csattanást hallottam, repült a jobb tükröm. A parkolt autókat és egy korlátot még láttam, de tovább siettem, kiszállni, körülnézni nem mertem, mit csinál a kis utasom, akit ugyan szívességből szállítottam, de elég törvénytelenül. A munka után még visszamentem a színhelyre, de nem láttam semmi nyomát ütközésnek, megnyugodva hazaindultam. Másnap elmeséltem a főnöknek, mi történt. Kérdezte, van e jogi biztosításom. Hát volt, mire mondta, azonnal jelentkezzek ott, ők majd segítenek. Az aktákat megőriztem, mert sikerült olyan védőbeszédet tartania az ügyvédnőnek, hogy azzal minden szívet meglágyított, a büntetésem a minimumra lett kiszabva. Hogy a parkolt autó tulajdonosa mit csinált, miután arra jártam? Elvitte ő is az autóját ugyanabba a garázsba,ugyanazzal a sérüléssel, ahova én is azonnal a tükör leverése után, ezt követően kerestek a Kanton útjain mindenütt (persze lehet, hogy eltúlozták), de nekem ez már a mese részévé lett. A kellemetlenségekért bocsánatot kértem és virágot küldtem. 

Hol vagy otthon???

Müller Péter: Ahol szeretnek, ott vagy otthon

    
Ezt a mondatot most éld át, és figyeld magadban.
 Hamarosan érzed, hogy a mélyén ott van az a tapasztalatod,

hogy otthonod csak ott van, ahol szeretnek.
 Ha valaki "hazamegy", olyan helyre megy, ahol szeretet van.
 Ahol szeret, és ahol őt is szeretik. "Itt végre jó. Hazajöttem."


Ha valakinek az otthonában nincs szeretet, az nincs otthon.
 Akkor sem, ha ott alszik, ott étkezik, és oda van bejelentve. 
Akkor sem, ha a saját háza, amelyet a két kezével épített. 
Minden ismerős és megszokott benne, de nincs otthon benne. 

"Hazamenni" azt jelenti, hogy visszamenni

lényem igazi és egyetlen valóságos állapotába - a szeretetbe.

Ahol otthon vagyok.


Minden más helyen idegenben élek.

A közönyben, a gyűlöletben,

a szeretetlenségben az embernek nincs hazája,

mert lelkének idegenek ezek az élmények.

Az ember idegenként élhet a férje mellett,

néha még a saját gyermekei között is, ha nem szeretik.

Előfordul, hogy a biológiai anyaság kevés hozzá.

Vonatkozik ez a hazaszeretetre is.

A külföldön élők honvágyában a gyermekkoruk él,

a megszokott nyelv, ismerős házak, utcák,

s olyan állapotok emlékei, amelyben szerették.

Amikor egy barát, egy feleség, vagy férj idegenné válik -

vagyis ismerem, de már nem szeretem -, idegenként élsz tovább mellette.

Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.

Köszönet a kríziseknek!!!!!

 Túl sokat álmodtam, így céljaim, mindig kudarcba fulladtak, de aztán új utakat nyitott meg a rákövetkező  krízis.
Gyorsan beláttam, hogy ezeknek köszönhettem a sikereket.

Szerencsétlen kamaszlányként előbb a balettintézet növendékeit irigyeltem, aztán zongoraiskolámban  művészi pályát képzeltem minden valóságos alap nélkül. A természetszeretet további  irreális célokat sugalmazott, legyek agronómus! Sajnos szüleim inkább mindenről lebeszéltek, így aztán fogalmam sem volt arról, hol a helyem, vagy  hol lesz. A tanári pályára sok kívülálló  buzdított, akik jót akartak nekem, végül egész természetes választásnak hatott. Mindenki azt hitte, így akartam mindig.

De az álmokat sosem felejtettem, azok bennem éltek, virultak tovább. Ha egészen más formában is jelentkeztek, mert a zongora helyére az éneklés jött a főiskola évei alatt. Csak úgy besétáltam az egyik legnevesebb kórus próbájára és 6 csodálatos évet töltöttem velük.

Válaszutak? Persze, első munkahelyem úgy választottam, hogy továbbra is sok vonatozással megmaradhassak a kórusban és járhassak külföldre, ami akkor még ritka esemény volt.

A szerelmek is úgy törtek rám, hogy lehetőleg elérhetetlenek legyenek, az elérhetőket észre sem vettem. Míg aztán jött a választás: elmegyek e idegenbe, vagy küzdök tovább, mint a búsképű lovag....

Mentem.

A próbatételek és döntések nem maradtak el ott sem. Kisebbik fiam kirázott a "kispolgári idill"-ből, mert privát iskoláját csak az én állásvállalásommal tudtuk fizetni: 1200 frankot (ezelőtt 30 éve!) havonta. Egy éjjelt nem aludtam, reggel jelentkeztem egy közeli üzemben hallókészülékek forrasztására....

Ez volt a kezdete pénzkereső "karrieremnek", a többi már ennél inkább megfelelt igényeimnek: jött a zeneiskola, a hitoktatás, aztán a végzettségemnek megfelelő gyógypedagógiai állás.

Döntések sora, ahol mindig csak egy utat láttam lehetségesnek, a többi szóba sem jöhetett.

Hű maradtam az "agronómus vágyam"-hoz is, de csak a saját kertemben.

Az első kis buta verstől a most leírt próbálkozáshoz válaszútjaimat leírni, szintén elég egyenes az út. Magas ideálok, szerény képességek, amikkel mostanra kibékültem.