Hàrom karàcsony:.1944, 1956, 1973

I. Nagyszüleim karàcsonyra meghivtak, hogy együtt ünnepeljünk: hàrom gyermeküket csalàdostul, összesen tizen jöttünk össze.
Még egy tàl sütemény is vàrt rànk az ablakmélyedésben, erröl azonnal meggyözödtem, ahogy odaértünk a kis hàzba Budakeszin. Sajnos gyertyagyujtàsra nem került sor, a meredek lépcsön a pincébe igyekeztünk, ami nagy biztonsàgot ugyan nem nyujtott, de együtt voltunk. A nagy csendben csak a géppisztoly hangjàt hallgattuk, amit addig nem ismertem, tehàt megkérdeztem: "hallod, hogy csipodnat a madàrtàt?" Majd Zoltibàcsi kiàltott fel: megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok, és tartotta az ajto madzagjàt hösiesen. Mikor csendesebb lett, felmentünk, elsö utam az ablakhoz vezetett, keserüen vettem tudomàsul, hogy a süti eltünt. Nagyanya a csalàdnak meghagyott szobàban összetolt két fotelt és kedvesen mondta: ma itt fogsz aludni. Bizony senki sem tudta, hogy csak màrciusban tudunk majd  hazamenni Pestre mikor a pontonhid elkészül. Azt szivesen tudnàm,  hogy a nagy gyaloglàsbol, mennyit tettem meg 3 éves làbaimon,  a gyerekkocsiban alig egy éves hugomat toltàk szüleim.
Csak késöbb tudtam meg, hogy ha bujkàlo németeket talàltak volna a hàzban, akkor most nem irhatnék erröl a karàcsonyrol emlékezést.

II. Csak négyen voltunk 1956-ban karàcsony este, szomoruan gondoltunk Apura, aki egy fertözéssel korhàzba került, még làtogatni sem lehetett, csak integettünk neki a téren, valahol Ujpesten. Anyuka vagy sapkàt vagy zoknit tett a fa alà, màr nem tudom, de attol nem lettünk vidàmabbak. A baj màr akkor kezdödött, mikor a tankok elkezdték löni a hàzsort és mi lementünk a pincébe, Apu felment az udvari szobàba, ahol még volt ablak, mert vesekö roham okozott szörnyü fàjdalmat neki. Hangosan jajgatott, orvos nem jöhetett a kijàràsi tilalomra hivatkozva. A pincében gyertyafüsttel felirtam a dàtumot a boltozatra, ugy éreztem, hogy ennél màr nem lehet mélyebbre süllyedni, csakis jobb lesz ezutàn.

III. 1973-ban két gyönyörü aprosàggal vàrtam férjemet Zürichböl abban a tetötéri lakàsban, ami pàr évig a mienk volt Sedrunban. Ez a kis falu 1300m magasan van és a vilàggal a Rhätische Bahn köti össze. Tehàt lestük a kis ablakbol a piros vonat érkezését Andermattrol. Négyen tartottak a hàz felé, amelyik a vasuti sinektöl nem messze épült. Oscar vidàman intett vissza: vendégeket hozok! felkiàltàssal. Bennem elhült a vér, csak csalàdi vacsoràra föztem, vendégekre nem szàmitva. Hàrom fiatal amerikai lépett be a lakàsba, akik elfelejtettek kiszàllni Oberalp megàllonàl,  vissza meg semmiféle vonat nem ment, erre meginvitàlta öket a csalàdfö: van egy nagy nappali, hatalmas vastag szönyeggel, azon a fiuk alszanak, a làny meg a heverön kap helyet. Elfogadtàk örömmel. A fàt együtt diszitettük. Aztàn a két csemetével együtt àllitottàk össze a lego vasutat. A màsnapi ebédet is felmelegitettem, mindenki kapott eleget. Màsnap szànkozni mentünk együtt. Meghallotta a szomszéd, hogy nekünk vendégeink vannak, ugy meghatodott, hogy egy hatalmas raclette sajtot adott, hozzà a szükséges raclette hösugàrzot (kàlyhàt nem irhatok, pedig szoszerinti forditàs az lenne), amin megolvadt mindenkinek a sajt adagja szépen folyamatosan. 
Kaptunk késöbb levelet Amerikàbol, hogy a legszebb napot ök Europàban nàlunk töltötték.