Ma a fürdöben annyira elmerültem egy ilyen köemberke megfigyelésében, hogy semmi màsra nem figyeltem.
A hegyi pàsztorok készitették ezeket a magasban, aztàn divatba jött az épitészek köreiben is.
De mi köze ennek anyàmhoz és unokàmhoz?
Ma van 16 éve, hogy édesanyàm hosszu utra ment, ahonnan nincs visszatérés. A mellette levö àgyon fekvönek el is mondta, hogy utra indul, apàmat reggel az üres àgy fogadta, amit nem akarok kommentàlni. A szomoru hirhez csatlakozott fiam hire, hogy màsodik fia megszületett: Thierry.
Ez a nap a tudatosan megélt folytatàsa annak a làncnak, ahol én is csak egy kapocs vagyok az engem hordozo és az utànam következö nemzedék közt. Pontosan ugy, ahogy a köemberke részei.
Tehàt legfelül a nemrég születettek, az unokàk, aztàn szépen sorban a többi. Ahogy ott a köveknek mind nevet adtam ugy elbambultam, hogy a mellettem àllonak szolnia kellett, jelzés van, tovàbb illik lépni, a vizsugarak soràban a következöhöz. Sürün bocsànatot kérem, biztosan nem értette, mi a csudàt nézek annyira azon a köemberkén. A fürdöben hosszabb a sor, eljutottam a 18. szàzadig az ösök felsorolàsàban, persze az utolso hàrom nagy követ màr nem tudtam név szerint szolitani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése