Nagyon nehéz, és most csak magamnak próbálom szavakba foglalni a tegnapi találkozót, amire csak azért voltam 6 órát úton, hogy 4 órát együtt töltessek a régi kórustársakkal. Tegnap 60 évvel az alapítás után, és 55 évvel az én felvételem után, összejöttük, akik megmaradtunk, hogy ünnepeljük az eltünt ifjúságot, amire emlékezni nagyon szép, de egyben fájdalmas is.
Kevesen, meghatottan még énekeltünk is. Hangképzéssel kezdtük, mint annakidején a próbát, aztán elénekeltük az Esti dalt a jogutód kórus karvezetőjével.
Itt abbahagytam, mert nem erről akartam írni.
Akkor miről?
Nekem az a hat év sokkal több volt a heti próbáknál, a koncertekre való felkészülésnél, az életem akkor került a neki szánt vágányra. Ha ma visszatekintek, akkor minden jó eredetét ott látom: a zenében élés csodás világát.
Megtanultam azt az akaratot elérni, ami az emberi ideálok, az érzések legnemesebb kifejezéséhez vezet, az énekléshez. Tettük ezt együtt, jó hallással, odafigyelve az összhangra, a karnagy minden rezdülését érzékelve, teljesen feloldódva, boldogan.
Hálás vagyok, de megértem azok könnyeit, akik az elmúlt ifjúságot siratták ezen a találkozón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése