A kezdetek Iregen: útépítés, kútház, betakarítás, egy fára mászó tök, hivatlan vendég, egér Nobel díj

Tegnap csak anyagszállítás volt és a régi töredezett aszfaltmaradékok eltávolítása, ma már az új utat alapozzák ezzel a csuda géppel, a teherautó meg  a kiemelt földet hordja el. ( Ha fiúnak születtem volna ....de nem, hát lányként csak messziről csodálhattam az ügyes masinákat).
Már meg sem lepődök azon, hogy a kert szinte magától megkapja a kívánt összetevőit, amik közül az utak, mint erek a testet, úgy kötik össze a részeket.
A régi mottóm, hogy "úton vagyok, mezsgyén járok"  sokat elárul rólam.
Soha semmit nem éreztem véglegesnek,  hisz mindent csak "kölcsönbe" kapunk.
Az út maga a cél, az élet meg mozgás, változások sorozata. (tiszteletben tartom mindenki elképzelését ha más, nekem ez jutott:)
Remélem sikerül a hét további napjain is egy egy képet idehozni, talán eszembe jutnak még történetek olyan utakról, amik számomra sokat jelentettek.
Az útépítő fiatalemberek falubeliek, az ő történetük is nagyon érdekes, tanulságos.
Apjuk testvéréről azt mesélték a faluban, hogy hirtelen vagyonos lett, szerencsével járt a lottón. A pénz történetét a faluban mindenki ismeri. Azt, hogy egy ügyvéd kihasználta a tudatlanságát a friss milliomosnak az szomorú, de szerencsére nem csak bankpapírokba fektette az egészet. A család összetartásáról  szól a történet vidámabb része, kapott a testvér belőle, ami nagyszerű befektetés volt, mert gépeket vettek. Ezekkel földmunkát vállalnak és nagyszerűen dolgoznak. Megbízhatóak, mosolygósak, értelmesek, nagyon jól megértik egymást.
  Elmúlt a második nap, a harmatban fürdő kertben örömmel sétálok, a szilvafa alatt kiterített fóliáról ma finom lekvárnak valót takarítottam be. Aztán a megszilárdult útszegélyekről eszembe jutnak a korlátaim, amiket annyiszor próbáltam kidönteni, megannyi fájdalmas vállalkozás volt. A természet nem törődik azzal, nekünk mi tetszik. Vadul burjánzik a gaz, akár az aszfalton is keresztül, a folyó pedig, ha úgy akarja, minden gátat áttör és sorolhatnám a végtelenségig... Minek, hisz csak magamat akarom igazolni lázadásaimért. Bölcsebbé kell válni és elfogadni a határokat, hogy a rend és a szépség megmaradjon. A csend kell ehhez és más semmi.
Teljen a mai nap csendes örömben mindannyiotoknak!


                                                         




A harmadik munkanap anyagszállítással kezdődött, előbb agyagos murva, majd zúzott sárga kő lett behordva és kiterítve, de a burkoló köveket is hatalmas tömbökben lerakták a szélekhez. Minden mozdulat pontos, a gépek járnak egész nap hibátlanul. A tűző napon 30 fokos melegben izzadnak a legények, de mindig mosolygós arccal válaszolnak, ha valamit kérdezek tőlük.Megkérdeztem fotózhatom e őket, elmondtam azt is miért. Érdeklődéssel, belső derűvel dogoznak, a dicséreteknek láthatóan örülnek, de tudják, hogy rászolgáltak.
Milyen fontosak a jó alapok, ezt mutatja családjuk iránti szeretetük, helytállásuk ebben a nehéz munkában.
Milyen alapokat kaptam én? Megtettem, amit vártak tőlem, apám büszke rám, hogy tovább adta azt, ami neki is szent volt: becsületességet és szorgalmat.
(hogy ez önmagában még nem boldogít, azt mindig sejtettem, de szerencsére anyám érzésvilága sem múlt el hatás nélkül.)
Holnap remélem a végkifejlettről is beszámolhatok.







Ma délelőtt már szépen látszott, hogy a nagy mű befejezéséig már csak egy munkanap szükséges, feltéve, ha az időjárás nem húzza át a számításokat. Délutánra már a réseket elzáró homok (vagy zúzott kő az is?) lett széles seprűvel és nagy műgonddal elosztva a felületen.
A szép felszín varázsa lett az alcím, amiről nem akarok hosszan locsogni, mert önéletrajzi vallomás kerekedne belőle.
Csak egy pár sort külső és belső alakulásról, amire visszagondolni fájdalmas, de biztató egyben a látszat és valóság megítéléséhez életemben.
Szép kislányka néz rám a képekről, ha előveszem első fotóimat, egészen a teenager korig tartott a dicsőség, aztán a sötétség, a szégyen, a sarokba elbújás, a visszahúzódás ideje jött. Hogy közben a szépségről álmodtam, az beletartozik a képbe, de minden reménytelennek látszott, átéltem azt a poklot, ami a magányról, a kétségbeesésről szól.  Persze az irodalom, legfőképpen a versek világa otthont adott, ezt ennek az időnek köszönhetem.
A huszonéves fiatal nő már felfedezte, hogy  értékekkel  bír és ezek kezdhették el formázni a külsőt mindenki nagy meglepetésére.
Ha a TV műsorait nézem vagy filmeket, újságokat, híreket minden a szép felszín körül forog: légy fiatalabb, szebb akkor sikeres vagy és mindent elérhetsz, ez az üzenet. Valamiről nagyon megfeledkeznek...
erről csak annyit, hogy a felszínek alatt vannak értékek,  láthatatlanok.
  Érdemes értük áldozatot hozni, dolgozni.

Már megszokhattam volna, hogy fű nem marad, ahol elkezd dúlni bennem a változtatásokra vágyakozó természetem. Így lesz aztán az egyszerű útépítésből a kert harmadának kiegyengetése, hisz ha már itt vannak azok a nagy gépek, akkor semmiből sem áll a favágások utáni rönkök kiemelése, nem igaz? És a szomszéd parlagfüves dzsungelját csak szépen rendezett füves terepről lehet egy kis glyalkával finoman megszórni, bár semmi közöm hozzá, de ha átnyúlnak a hosszú szárak, azt nem szabad tétlenül nézni.
A fűnyírás talán egyszerűbb lesz, ha a mezei egerek dimbes-dombos buckái eltűnnek, hisz a természet az gyönyörű, de jobb, ha az embert is élni hagyja.
 
Az első képen a két éve ültetett kis almafa  látszik, amit a gépek óvatosan köröztek. A fűmagokat még meg kell venni, mihelyt befejezik a legények a nagy munkát, vetés lesz.
.

A szomorúfűz sátra alatt jó lesz majd ücsörögni és a fedett parkoló még akkor is védelmet ad, ha esőre hajlana, mikor ide látogattok:).


Főleg a két kiemelt rönk hívta fel magára figyelmemet, de a vendégházból kínálkozó perspektíva is egész más most, mint az útépítés előtt. Már nem kell sáros lábbal beesni ott az ajtón, és el szabad képzelni a helyet a raklapok és zúzott kőhalom nélkül is:)
Mélyebb gondolataim ma nincsenek, még ha lennének sem írnám le, mert aranyszabály, hogy fejfájósan nem érdemes magasan repülni, annak zuhanás a vége.

 

Ma végre kisütött a nap, újra lehetett pár lépést tenni a kert szépítéséért, amit annyiszor kellett a sok eső miatt abbahagyni.

Az utacska lassan elkészül, ami a kúthoz vezet.

 

A gondosan készített kútházban minden megtalálható, ami a kert locsolásához szükséges, de ez évben a természet egyáltalán nem takarékoskodott a nedves javaival, talán megijedt a konkurenciától?

  

A díszítés emlékeztet a napsugarakra

 Visszapillantás a kútház mellől

 

Tegnap az idei termést betakarítottam: ennyi káposzta termett a kis konyhakertben. (10 kg körül)

  Ebben a csodaszép kőagyag edényben remek savanyú káposzta készülhet, ha erre egy napot áldozok.

Egy ilyen szeletelésre is használható konyhagép nagyon megkönnyíti a dolgot, persze elsőre nem ment ez sem, mert egy fontos csavart elfelejtettem a kerek vágólapra tenni, de végül minden sikerült:)

 

A mosás és a külső levelek eltávolítása után ilyen szeletekre vágtam a káposztafejeket, hogy beleférjenek a masina torkába.

 Egy réteg reszelt káposzta, rá a só, aztán ököllel a döngölés, majd a fűszer (köménymag), a tetejét egész káposztalevéllel zárva, majd jön a következő adag.

 Amikor 2/3-ig megtelt és úgy érzi az ember káposztalében fürdik, akkor ideje a mosogatásnak.

 

A dió már szárad a napon, és még sok van a fák alatt. A munka sosem fogy ki, holnap szünetet tartok.:)

 

Volt egyszer, hetedhét határon is túl egy tökpalánta. Nagyon vacakul nőtt, ki is akarta dobni az öregasszony, aki ültette. Aztán átvillant egy gondolat az agyán és elmosolyodott, szélesen, ahogy akkor szokott, mikor egyedül volt és felső fogainak hiányát nem rejtegette. A palántához suttogta: téged átviszlek a kúriába, hadd ásson az új szomszéd, tanulja már meg a magyarok istenét! Úgy is lett, becsomagolta, átvitte. Épp jókor. Az eperágyások épp készültek, még kis idő, aztán lesz itt finom eper, talán még idén, gondolták. A tökpalántát nem lehetett visszautasítani "jaj, nem kellett volna, nagyon kedvesen fáradoztál szomszéd" stb., így aztán földbe került, minden ellenérzéssel együtt. Úgysem lesz ebből semmi, de a komposztba dobni egyenesen egy kis bátorságot követelt volna, ami épp hiányzott. El is hervadt a palánta bánatában, de megfogadta, ha valami csoda történik, akkor ő még a fára is felmászik. Azzal elfeküdt a földön, megadta magát a sorsnak, harmadik napra levélkéi belerohadtak a földbe. Senki sem búsult utána. Egy héttel később a földből finom kis világos levélke bújt ki a háziak legnagyobb csodálkozására. Aztán jött a nagy eső és az érdeklődésből egy ideig nem sok maradt  a tökpalánta sorsa iránt. Az meg csak egyre nőtt, növögetett, mint aki egyszer az egész kertet be akarja majd borítani hatalmas leveleivel,ment egyenest a háziak kedvence irányába. Megirigyelte azt a dicséretet, amivel a púpos kis fa gyümölcsébe haraptak? Vagy egyszerűen a fogadalmát akarta csak betartani? Egy nap  szépen felkúszott a fa alsó ágára, ott megpihent és virágzott. A sárga virágból azóta hatalmas tök lett, aki nem hiszi, keresse meg a kép jobb oldalán a nagy levelek mögött:)))

 Lesz olyan édes, mint a körték voltak, ha egy nap megsül és illata betölti a házat?

Nem is tudta, hogy ekkorát tud sikoltani, no nem a hangerő hiányzott, hanem a szoprán fekvésű magasság, mikor kora reggel a konyhában a felakasztott törölgető ruha mögül egy egér fejvesztetten rohant  az üveges fiók alatti nyílásba, ahol befészkelte magát a hideg, nedves kora őszben. Ebben az  irracionális, de nagyon erős félelemben se a macska Amadeus, sem dr..T.. nem állt mellé, hogy az ijedelem megszüntetésére lépéseket tegyenek, így a sikolynak még értelme sem volt. Persze figyeltek, de csak úgy mellesleg. Első útja a vasboltba vezetett, ahol egy csinosan és ravaszan kialakított kerek fémketrecet vett az egérkének, ahova állítólag egyirányú út vezet. A használati utasítás szerint egy kis sajt megteszi csalinak, a többi magától megy. 

Ment ám! Egérkénk éjszaka megéhezett, és nagy figyelmességnek tekintette, hogy a jó ízlésű, szellős vendéglőt épp a kijárata mellett állították fel a figyelmes háziak. Jóízűen megette a sajtot, aztán mert nagyon karcsú volt, könnyedén visszatért biztonságos rejtekébe. Hát akkor kap egy nagyobb sajtot, mondta az egér és sajt nélküli ketrec láttán dr.. T..! Ettől a nyúlszívű asszony nyugalma nem állt helyre, mert a mindennapos tisztogatás a hívatlan vendég miatt meglehetős undorral töltötte el. 
Elment egy kegyetlen csapdát venni, hogy ha szép szóval nem megy, akkor majd csúf erőszakkal biztosan.
Mikor hazaért, az egérvendéglő a konyha közepén volt. Te tetted oda? kérdezte dr..T..-t. Nem. Akkor csak Amadeus lehetett. A sajt megint hiányzott. Egérkénknek nyoma se. Most sikerült e az egérkét jóllakottan, ahogy épp távozni akart elcsípni és afféle cordon bleu-ként (kívül hús, belül sajt) megenni, vagy csak labdázásra használta a sportos ragadozó a fura szerkentyűt?
A tanácstalanság még tart. Vagy meghizlalják ezt a fránya vékony egérkét, míg aztán nem fér ki a visszaúton, vagy kegyetlen módon elintézik a csapós fogóval? ami a macska lábát is becsípheti, ha ezzel is focizni óhajtana....

Az egérke mindenkit üdvözöl, most épp alszik, a hasikája tele van.
  A menü bővült a napokban, kap a sajtos étterem kosztja mellett most már diót is a virágcserepes népi csehóban. Kimondottan finom érzésű, hallatlanul vidám egérkénk  nemrég bemutatkozott, rám meresztve szép kerek szemecskéit (akkor mondta, hogy minden hívét üdvözli). Ennyi kedvességre én már sikoltani sem mertem....
Szerintem ennek "Egér Nobel díjat "kéne adni, mert mutassatok még egy hasonló értelmes egyedet rokonai közül, aki ki .s be járkál ennyi fondorlatos veszély közepette, megtartva közben karcsúságát. Nem reszket akkor sem, ha a dió belét rágcsálja ki a befelé fordított fél dióhéjból. Fütyül Amadeusra is, aki napi pár órát tölt a két étkező őrzésével, egyszerűen hozzá igazítja az étkezése idejét.
Hát ennyit erről az albérlőről, akit kilakoltatni nem egyszerű, ragaszkodik a fűtött lakosztályhoz és rendszeres ellátáshoz. Azért remélem nem itt akarja nyugdíjas állományát is eltölteni!