Nem messze Sárospataktól, ahol tavaly vendégeimmel jártam, van egy kis város, ahonnan anyám került 20 évesen a fővárosba. Tiltott utakon kellett aztán engem édesanyjához eljuttatni, mert a határok elválasztottak minket nagyanyámtól. Gyönyörű nyarakat tölthettem Mamikánál, nem volt probléma, hogy míg ő dolgozott, mivel töltsem a napot. Épp az első osztályt végeztem, mikor felfedeztem a Gullivert könyvei közt és az üvegezett verandán kényelembe helyezve magam kiolvastam egy nap alatt, hozzá babapiskóta és tojásos krémsodó...csoda e, hogy egy életen át pontosan tudtam, hogy olvasni jó?
Aztán Leányfalu lett az olvasási színhely nyaranta, ahol a vállalat üdülőjében Éva néni Jókai összesét olvashattam, apám mérgére, aki sportosabb irányt adott volna a 9 éves nagylányának. Arra is csak legyintett, mikor hősiesen megtanultam egyedül kalimpálni a Duna vizében: "az nem úszás" mondta, ezzel megbántva érzékeny lelkemet.
Ami a kezembe került, azt azonnal elolvastam. A kötelezőket nem tudta a tanítónői szigor kívánatossá tenni, tehát ha lehetett kikerültem, míg mellékutakon nem bukkantak elém.
A harmadik könyv, ami ebben a korai, nagyon zöld időmben belémivódott, az egy amerikai írótól, Pearls Bucktől: Az én édesanyám című volt. Egy asszony, aki Kínába megy misszionárius férje oldalán, otthont teremtve a legszörnyűbb helyeken is, átélve a boxer lázadást, férje jellemtelenségét. Megmaradtak a képek bennem, ahogy az éhezőknek az ajtó alatti résen tólták ki az élelmet, attól félve, hogy mindent elveszítenek, ha a tömeg benyomul, akkora volt az éhezés.
Sokáig nem tudtam, hogyan értékeljem ai írót, de nem lehetett rossz, ha így emlékszem rá ma is.
Nem véletlen, hogy pont ezekkel az emlékekkel gazdagítottam a napot.
Szerettem volna több képet is mellékelni, de nem az erősségem. Könyvekről írni mások szintén jobban tudnak. Ami sikerült, magamat megérteni. Ez sem kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése