Ott riasztó, itt csengő

Húgomat látogatva megismerhettem egy újpesti lakótelepen élők érzéseit, gondolatait, reflexeit a házak közt parkoló autók iránt. A szirénázásokra ugyanis csak én rándultam össze, ők már megszokták, még csak ki sem néztek, hogy mi történik lenn. Talán eleinte, ha éjjel megszólalt a süvítés még csendben fohászkodtak: lopjad el már végre, hogy aludni tudjak, de aztán ezt  sem.
Más az élet vidéken, a nyugalom itt tökéletes. Néha szinte síri csend uralkodik. Pedig lakunk itt egy páran, de riasztó nélkül. Már eseményszámba megy, ha megszólal a kapucsengő. Abbahagyom ilyenkor a főzést, takarítást, még a telefonálás közben is bocsánatot kérek, hogy most sajnos abba kell hagynom a beszélgetést. Rohanok a kapura néző ablakhoz, vajon ki érkezett? De ott senki. Nagy a mozgás az utca túloldalán, a szomszédasszony érkezett (vagy épp indul), akár korán reggel van és én a zuhany alól kapom össze magam, vagy késő este, mikor már váratlan látogatóra nem számítok. Még jó, ha a csengő csak azt jelzi, hogy épp bevásárlásból, vagy munkából érkeztek (vagy indulnak) kedves szomszédaink, a mindent tudó kapucsengő kötelességének tartja, hogy ezt okvetlen közölje, pedig jaj de szívesen lemondanék róla! Még azt sem merem megkérni tőlük, hogy menjenek a parkolójukba az autóval, talán onnan nem adna a távirányítású autónyitogatójuk jelet a kapucsengőhöz... Ők szeretik a kényelmet és különben sem tartanak attól, hogy a faluban mindenkinek beszámolok a privát életükről.