Egy kép ürügyén

A balkonról a nyírfa aranyló leveleit, ágait a korai hó betakarta,  a táj puha csendbe merült. A jövőt csak sejteni lehetett, de törékenyen is biztosnak látszott, nem fenyegetőnek, mint a hópelyhek könnycseppje sem volt az, ha arcomra szálltak. Volt ebben a melankóliában valami bölcs derű, ami az élethez való kötődés és elmúlás rendjét sugallta, józanságra intett a szépség feletti mérhetetlen csodálatban is.