Művészi munka

Ma rácsodálkoztam a zöld paradicsomra. Mindet keresztbe vágtam és aztán szépen kiraktam, mint művészi alkotásokat. 
 Ahogyan azt tanítottam annak idején:
"Minden életnek van egy sérthetetlen, szent középpontja, amire ügyelni kell, mert nélküle csak káosz és pusztulás jön.

Volt egyszer egy buta, beképzelt hollo. Egyszer a  tengerre repült  nagyon, nagyon messzire. Repült, repült mindig tovàbb és mikor elfàradt, kezdett szàrazföld utàn kutatni, de hiàba. Végül ugy kimerült, hogy csak lebegve tudta tartani magàt a viz fölött. Hirtelen egy nagy bàlna merült fel elötte, amitöl annyira megijedt, hogy egyenest a szàjàba repült.
Egy pillanatig elsötétedett körülötte minden, zugott, csattogott oly erövel, hogy azt hitte, meg kell halnia. Végül betàmolygott egyenest egy hàzba, egy szép és csinos hàzikoba, ahol vilàgos és meleg volt. Az alvopadkàn egy fiatalasszony ült  égö làmpàval foglalatoskodva. Felàllt és baràtsàgosan a hollohoz fordult:
"Szivesen làtott vendég vagy, ha kivànsàgomhoz tartod magad és soha nem érinted meg làmpàmat."
A hollo boldog volt, hogy életét megmentette, sietett megnyugtatni az asszonyt, hogy a làmpàhoz nem nyul. Aztàn leült az alvopadkàra és csodàlkozott, hogy milyen finom és tiszta minden a kis hàzban. Bàlnacsontokbol volt felépitve,mint az emberek hàzai és ugy volt berendezve is. Egy különös nyugtalansàgot vett észre vendéglàtojànàl, aki sose ült hosszabban , rövid idönként felàllt a padkàrol és az ajton kiugrott. Csak egy pillanatra, aztàn jött is vissza, majd ujra eltünt.
"Mitöl vagy ilyen nyugtalan?" kérdezte a hollo.
"Az élet" vàlaszolta a fiatalasszony, "az élet és a lélegzésem".
De ezt a vàlaszt a hollo nem értette.
Miutàn megnyugodott és félelmét elfelejtette, kezdett kivàncsiskodni.
"Mi lehet az, amiért a làmpàt nem érinthetem meg?" gondolta és egyre növekedett kivànsàga, hogy megszegje igéretét és egy picit mégis megérintse. Végül nem tudta magàt fékezni és egyszer, mikor az asszony kiment,  a làmpa kanocàhoz ért. Abban a pillanatban betàmolygott az asszony , a padlora esett és ott maradt, a làmpa meg kialudt.
Tul késön bànta a hollo amit tett, a sötétben tévelyegve közel àllt a fulladàshoz. Zsirban és vérben gàzolt, a forrosàgtol tollai kiestek. Dülöngött halàlra vàltan, végre megértette, mi történt.
A fiatalasszony a bàlna lelke volt, az ajton àt jutott friss levegöhöz, mikor a bàlna levegöt vett. A szive volt a làmpa, mely nagy és nyugodt fénnyel égett. Kivàncsisàgàval megölte öt, mert nem tudta, hogy ami finom és szép, az törékeny és könnyen elpusztul.  Csuf és büdös lett minden körülötte, innen kijutni végül ugy tudott, ahogyan bement és a félig csupasz hollo mocskosan, bekenve a halott bàlna hàtàra ült és a dögböl élt, mig a hullàmok vetették ide oda. Szàrnyatörötten repülni nem tudott. Egy vihar végül partra vetette. A partrol az emberek meglàttàk a döglött bàlnàt és csonakjaikkal odaeveztek husért és zsirért. A hollo meg, ahogy meglàtta öket, egy pillanat alatt àtvàltozott egy kicsi, csunya, sötét, kocos, rongyos emberré, aki a bàlnàn àllt.
Az odaérkezöknek nem beszélt arrol, hogy puszta kivàncsisàgbol egy szivet megérintett és valami finomat, szépet tönkretett, hanem beképzelten dicsekedett:
"én öltem meg a bàlnàt, én öltem meg!"
és nagyrabecsült lett az emberek között.

Knud Rasmussen gyüjtéséböl : Eszkimo mesék Alaszkàbol.
Frankfurt o.J. 187-190 S.a. Hubertus Halbfas, Das Welthaus.