A háború utàni évek emlékei közt egyedül az az idő maradt meg jó emlékezetemben, ami a falusi nyaralàsokhoz kötődik. Texasban élő unokatestvérem hívott fel a napokban, nagy kacagàsok közt emlékeztünk, milyen csibészségeket követett el Fancsalon, ahol édesapja, apàm bàtyja volt lelkipàsztor. A faluban nem volt àram, nem volt közlekedés, se vonat, se busz, Kornél bàcsi motoron ment, ahova kellett. Mi meg minden nap új dolgokat fedeztünk fel: milyen érzés a búzamagokban elmerülni nyakig, milyen a forró tetőn lecsúszni egy kis nadràgban, amin volt nagy botránkozás a szigorú falusi szokàsokban élők közt. De a lànyok megtanítottak biciklizni, kisebb balesetek, mint a patakba befordulni nem számítottak bajnak. Egy nap az egérfogó àldozatot követelt és ez remek ötletet adott unokatestvéremnek: kiszedte, hogy megkergesse a lànyokat a farkànàl tartott egérrel. Nekem sikerült egy ajtó mögött elbújni, de húgom visítva menekült. Ebből elege lett Zsófi néninek, aki szigorúan odaparancsolta fiàt: gyere ide és dobd el azt az egeret! Kis szöszke fia melléàllt és hogy lendület legyen, megpörgette szegény egeret, ami végül anyukàjànak arcàba röpült. Hàt lehet ezt felejteni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése