Csupa negatívum jelzi az aktiv kort lezáró nyugdijas idöt, épp ideje, hogy valami szépet, megnyugtatót, irjak, pont ebben az időben, amikor naponta meg kell küzdeni a fàjdalommal. Abban a reményben, hogy egyszer, ha türelemmel kivàrom, jobb lesz.
Huszas éveimben énekeltük Kodàly Öregek c. kórus művét azzal a szomoru beleéléssel, hogy szörnyü lesz ha màr "senkinek sincsen szüksége többé" rànk, ahogy azt Weöres Sàndor megfogalmazta.
De ma sem tudom könnyek nélkül meghallgatni ezt a csodàlatos művet. két zseniàlis alkotótól.
<iframe width="666" height="658" src="https://www.youtube.com/embed/6x0iOPL3K7k" title="Kodály Zoltán: Az öregek" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; clipboard-write; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture; web-share" allowfullscreen></iframe>
Ma azt a hatalmas nyugalmat éreztem, aminek okàt próbálom most kideríteni. Honnan jön ebben csöppet sem nyugalmas világban, ami körülvesz. A forràs bennem van, a bizalomban és az eddigi élettapasztalatomban. Sokszor hallottam, ha meséltem egy egy igen nehéz időszak döntéseit, hogy jaj de bàtor voltàl. Nekem úgy tűnt, az egyetlen út volt, amit vàlaszthattam, nem éreztem bàtorsàgot, csak nyugalmat a kimenetelhez.
Mindig jött egy őrangyal, ha az én erőm kevés volt.
Hallgatni kell a belső hangra, akkor a nyugalom magàtol jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése