A rituàlékat , amennyiben nincs igazi belsö tartalmuk, nem tartom sokra. Sorsom is kényszeritett arra, hogy a halottak napjàt màsképp ünneplem, mint ahogy az ismert, vagyis viràgot vinni és egy kis làngot gyujtani a sirokon. Egyszer összeszàmoltam, hàny orszàgba kéne utaznom és hàny temetöbe elmenni, képtelenség.
Kis fehér màrvànykövekre irtam màr a neveket ugy 10 éve, aztàn azt az otthonomat is elhagytam, visszamenni a kövekért nem tudok.
Leültem, irni kezdtem mindazoknak a nevét, akikkel erösen összekötött az élet és màr nem tudom megölelni öket, sem beszélni velük. 23+ az eredmény szàmokban: 14 csalàdtag, 4 jottevö lélek, 3 akiket szerettem és 2 remek baràtnö.
Tovàbbà itt a +, amivel az ismeretlenek soràt jelöltem meg, akikröl nem tudok, vagy elfelejtettem öket.
Az iràs ezutàn kezdödött. Minden névhez irtam egy mondatot, amit boldogan mondanék, ha lehetne hozzàjuk szolnom.
Mikor elkészültem mindezzel, valami történt. A bànatomat felvàltotta a végtelen hàla érzése. Nincs jogom, hogy az életem értéktelennek, értelmetlennek, semmisnek tartsam, ha ennyi nagyszerü ember tett értem rengeteget, ennyien tudtak szeretni. Becsüld meg magad, mondtam magamnak és elöntött a végtelen nyugalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése