Màr csak 13 nap és vonatra ülhetek, hogy elvarrjam a szàlakat otthon, a szülöföldemen.
Nem egyszerü dolog fél év utàn, ami a visszaszokàs összes nehézségével és szépségével jàrt, ujra a régi hazàba érkezni, ahol az elmult 10 évet tölthettem.
Nem lesz könnyü ez a hét, amiben 2 napot uton leszek, aztàn 3 nap alatt ami szükséges nyélbe ütni, elintézni. Föleg az lesz nehéz, hogy ne érezzem az ott töltött napokat a hosszu évek folytatàsànak, hanem ezek végét megrendülés nélkül mosolyogva tudjam megélni.
Sok emberrel fogok talàlkozni, akik màr szeretettel vàrnak, mit mondok nekik? Csak a szintiszta igazat, de azt olyan szépen, nehogy siràs legyen belöle.
A régi otthonba nem szeretnék menni, hisz még ott vannak dolgok, amiket senki sem vett meg és majd jotékonysàgi napokon lesznek szétosztva. Megsimogatni a szép cserépkàlyhàt, elmenni aranyos Amadeusom utolso nyughelyére a kertben? Nem, nem ez tul sok lenne.
Majd örülök, ha az ügyvédnél alàirtam a szerzödést és a gondnokkal megbeszéltem a leolvasàsokat, a hatosàgnàl bejelentettem, hogy uj tulajdonossal lesz immàron dolguk.
Annak is örülök, mennyi segitséget kaptam "örzöangyalaimtol", akik nélkül semmi sem ment volna.
A visszauton a fotokat fogom nézegetni és arra gondolni, hogy ami szép volt, az jön velem, a szivemben van és ott is marad.
Meg arra, hogy vàr a teràpia amit ma kezdtem el egy igen jo fizios hölggyel, aki a balesetem okozta fàjdalmat a làbambol ki fogja kuràlni . Egyszoval az itteni kialakult hétköznapokat gondolom ujra végig, mert az élet az nagy zsarnok, nem türi a "fölös" terheket, melyek nem öt szolgàljàk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése