50 éve történt

Weöres Sándortól Az élet idomítása c. bejegyzésemben idéztem.
A kígyóbűvölőt emlegeti, aki irányítja és nem menekül, nem tűri védtelenül a veszélyt, amit az élet hoz. Fölülemelkedik azzal, hogy ő játszik, a kígyó hozzá idomul. 
Ismerjük e a melódiát? Mesterei vagyunk e az életbűvölésnek?
A módszereket is elárulja a zseniális szerző: a zene a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad.
Néha végig gondolom az igényeimet, milyen természetűek és érzem, hogy egyre kevesebben vannak. 
Azt, hogy mindent csak kölcsönbe kaptam, régóta szem előtt tartom, az elengedést gyakorolni kell és akkor nem görcsölök, ha valami vagy valaki eltűnik az élemből. Ez egyre gyakrabban következik be, ahogy az évek múlnak.

A csoda, a határtalan lélek tudata olyan pillanatokban valóság, ha olyan zeneművet hallgatok, mint Schubert miséje, amiben a tökéletes boldogságot átélhettem éneklés közben. Ez 50 éve volt Neversben, mikor a koncert után úgy éreztem, most már meghalhatok, hisz ennél szebbet már úgysem élhetek át.