"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent," így kezdi Radnóti egyik legszebb versét.A mai ködös decemberi napon elmondanám 71 évvel később, mennyire átérzem, amit leírt, ugyanakkor a reménységben, hogy "testem is majd e földben süpped el", nem osztozok vele.
Megmérni önmagunkat nem szabad, csak saját mértékünkkel, de a nagy eszmék és ideálok szerepet játszanak, mikor alávetjük magunkat a próbának.
Így kéne nekem is....de mégsem tudom. Miért?
Idillikusak a képek az anyókáról, a szelíd tanyáról, bakterról és a varázslatos kőről, ami megszabadít a feleléstől, ha valaki rálépett. Újra és újra elolvasom és tudom ez a világ már rég nincs.
Örökre és elviselhetetlenül eltűnt. A "csecsszopók" (őket csak babának hívják ma, az anyákat meg mamának) megnőttek és nem az értelem nőtt meg bennük, hanem az anyagi igények.
A legjobban szeretem könyveim közt a versesköteteket. Egyre többről kell sajnos lemondanom, ahogy az időm fogy, a tér szűkül, az erő kevesebb.
Minden nap újabb döntések sora, mire van valóban szükségem ezután?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése