A szomorúfűz árnyékában engedtem a nyugágy hívásának és kibékültem a hőség nappal. Nem magány az, ha ennyi élet vesz körül.
Hány madár lakja ezt a kertet? Mind megtalálja azt, ami az életéhez szükséges, magokat, gyümölcsöket, vizet, fészekrakásra helyet.
Beszélgetnek e a fák egymással, úgy olvastam valahol, igen.
Kifelé mozdulatlannak látszanak, de csak azért mert vakok vagyunk, nem látjuk azt a hatalmas erőt, ami bennük él, dolgozik.
Talán a mindenfelé kúszó tök, amelyik az ember megértéséhez a legközelebb áll: naponta hódít újabb területet, nincs tekintettel semmire, mindenre felmászik, erejét a kidobott konyhai szemétből szerzi, virága és termése feltűnő, hatalmas, mondhatnám "bombasztikus", mint ahogy az emberek is akkor boldogok, ha efélét produkálnak.
Még sosem számoltam meg hány fa vesz itt körül, mintha félnék tőle számokban kifejezni az életet. Lehetetlen. Azonnal jönne a következő kérdés: hány ebből a dísz, mennyi a gyümölcstermő, majd: hány az öreg és mennyi fiatal fa van?
Nekem így kedves a kert, hogy minden lakóját megszólítom, ők meg válaszolnak egy virággal, egy dallal, egy sóhajtással az ő nyelvükön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése