Ott jártam, ahova sosem akartam eljutni, de sikerült visszatérnem és ezért talán még írni is érdemes róla, mennyiben változtatott meg, mi az, ami bennem az örökös változatlan maradt. Az élettapasztalatoknak csak akkor van értelme, ha önmagunkat általuk jobban megismerjük.
Véletlen folytán és nem panaszok miatt fedeztek fel egy szép nagy epekövet a hasamban. Könnyedén beláttam, hogy jobb megelőzni egy elzáródást, mint utólag nyavalyogni, hogy kellett volna, de úgy gondoltam, majd csak megúszom roham nélkül és még a kórház kiválasztása is egyértelmű volt, háziorvosom támogatásával, helyeslésével. Csak egy rutin beavatkozás lesz, semmi vágás, három kis lyukacska, harmadik nap hazamenetel és aztán megy az élet a maga medrében tovább. H.Hesse kis kötete és kedvenc CD-im a lejátszóval a kofferocskába kerültek, egy főorvos felesége lett a szobatársam, minden nagyon jól indult.
A kórteremben estem öntudatlanságba és ott is ébredeztem több, mint 4 órával később, ami kicsit elgondolkoztatott, mikor orromban a gyomorszondával, karomban az infúzióval nyiladoztak a szemeim és próbáltam közölni, hogy túlestem a dolgon, amiről semmit sem gyanítottam. Mikor ötödik napja mást nem, csak a csövet élvezhettem a torkomban, engedéllyel vizet hozzá szép kis kortyokban, már gondolkoztam, hogy mi is lehetett az én kis rutin operálásom körül. A kőkemény vaspántokon 3 cm vastag matracon alvásról csak akkor lehetett szó, ha a kimerültség fokát már nem lehetett fokozni. Közben egyszemélyes szobába kerültem, ami a professzor betegeinek kiváltsága. Ez egyrészt megkímélt sok olyan látványtól, hangtól és szagtól, ami nem tartozik senki kívánságlistájára, másrészt biztonságot is jelentett, miután egyik éjjel hatalmas riadalomra ébredtem, valakik épp akkor akartak látogatni nagy ordítozással követelve vélt jogaikat, mikor az éjszakai csend és nyugalom lett volna a minimum, ami a szerencsétlen betegeknek kijárt volna. Akkor féltem a legjobban, hisz a kiszolgáltatottságot senki sem érzi jobban, mint a fájdalommal küzdő beteg.
A napok csigalassúsággal teltek, találgattam, még hány napot kell maradnom, közben csak a zene és Hesse gondolatai örvendeztettek meg és néhány sms, amitől éreztem még létezésemet.
Lassan kiderült, hogy vágni kellett a duodenumban, vagyis a
patkóbélben egy fisztulát, amit úgy látszott előre senki sem sejtett, de komoly életveszélyt jelentett, ki kellett vágni.
Most az operálás következményeit kell ápolnom, a vérömlenyek fájó foltjait, a trombózis megelőzésére naponta szurkálom a hasamat és eszem a párolt zöldségeket, már amelyiket szabad.
Spártai szigorúsággal menetelek az életbe vissza, bizonnyal még lesz pár dolgom, hogy ennyire sokan vigyáztak rám őrangyalként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése