Mindig a lehetetlent próbálni, hogy magamat jobban megismerjem határaimmal együtt. Erről szól a 17 nap, ami úgy érzem meghatározó szerepet kap életem további alakulásában. Mindenkivel történnek különös dolgok, de nem ez a kaland lényege, hanem ami utána jön.Mit kezdek egy betonúton csipogó kis élettel,amelyik épp kibújt a tojásból és a viharos szél, eső sodorta látószögembe. Először csak valami védettebb helyet kerestem neki, de aztán összeszedtem magam és egy kosárkában helyeztem el a házban. Akkor már nem volt visszaút. Felelős lettem egy életért, mint Saint Exupéry kis hercege, aki felelős a virágért, amelyik az övé. Forró kis teste a tenyeremben lüktetett, teljesen kiszolgáltatva nekem, odafigyelek e rá, vagy nem. Éjjel az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjába tettem, hogy egy percre se legyen messze tőlem. Az első éjjel 3 óratájt nagyon kihűlt, még nem tudtam, hogy vattába kell pakolni, akkor életben marad. Az etetése sem volt egyszerű, hisz azt se tudtam milyen madárka, magokkal vagy rovarokkal él e? Minden hibámat megbocsájtotta és szépen gyarapodott, napi 1 grammot, de csak a második héttől mértem.
A boldogság a meditációval függ össze, a lenyírt fűbe ültem és tartottam a kezemben, ahol szívesen aludt miközben én gyönyörködtem benne. Csőrét az ujjaim közé fúrta, megnyugodott, nem csipogott, pihent. De már első perctől feltettem a kérdést, miért döbbentett meg annyira az ismerős érzés, hogy ez a kis lény átlátszó és végtelenül sebezhető. Visszaemlékszem arra a megállapításra, hogy csak azt vesszük észre másokban, ami bennünk is megvan. Így van ez pontosan. Magamat éreztem a saját tenyeremben. Az, hogy gondoskodok róla boldoggá tett, elfogadtam és szerettem magam minden szívverésében, bizalmában, türelmében. Más vagyok, annyi minden veszített a fontosságából, a létem pedig akár kis társamé, egy hajszálon függ. Kicsit vele haltam meg, épp akkor, mikor nem vittem magammal. Pedig előtte éjjel szörnyűt álmodtam, amit nem tudtam megfejteni. Fokozottan kellett volna vigyáznom....persze, most minden ilyen "kellett volna" fölöslegesen gyötör, amit szívesen felejtenék.
Érzékenyebb lettem, pedig sosem gondoltam volna, hogy ebben hiányom van. Ha hallom kinn a madarakat becsukom a szemem és a nagy koncertben hallom az én kis verebem csipogását is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése