Befejezetlen mese az éhes macskáról

Volt egyszer, (vagyis van) egy okos kis macska. A mesének még nincs vége, de mégis elmondom. Honnan tudom, hogy okos? Tudott disztingválni, ami nem csupán embereknél jele a gondolkozásnak. Sorsa nem indult rózsásan, gazdái sokra nem becsülték, jó ennek a lerágott csirkecsont is. ha már egy kis tejet is kap, legyen boldog és egerésszen. Aztán megismerkedett egy jól táplált, vidám macsekkal, akitől megtudta, hogy létezik jobb élet is. Együtt játszottak, sőt felfedezte a kertet is, ahol az irigylésre méltó társa még egerészni is megtanította. A gazdái gyakran elutaztak, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy róla gondoskodjanak távollétük alatt. Akkor kezdett el kunyerálni, összetett mancsokkal, minden lépésnél hemperegve, szívfájdítóan. Az eredmény nem maradt el, mire gazdái hazaértek, szépen kigömbölyödött. Csak egy dolog bántotta őkelmét, hogy nem mehetett be a házba, ahol tanítómestere és annak gazdái laktak. Már egy éves is elmúlt, mikor a kérdésfeltevés a szomszédok közt elhangzott: elvihetjük e ivartalanítani és oltatni a macskájukat, mert bizony odaszokott és nem szeretnénk, ha határait markáns férfiúi illatokkal jelölné. Persze, beleegyeztek, hisz mi sem könnyebb, mint másik macskát beszerezni, ez már mindig így volt... Eljött az utazás napja, a kosár előkészítve, a mit sem sejtő kandúrka a szék alatt várta a reggelit. Várta, várta.
Míg a jóléti macsek el nem mondta neki, mi készül ellene: tudod, semmit sem szabad enni operáció előtt. Nem hitte el elsőre, de a szokott reggeli hiányában meggondolta magát, jobb egy lerágott csont is, mint a semmi.
Az operálás elmaradt, a kosár üres, a doki várhat.
A mese vége ismeretlen, de így ismerem:
"és boldogan éltek, míg meg nem haltak."