Milyen csodálatos szép minden darab!
Ahogyan azt tanítottam annak idején:
" minden életnek van egy sérthetetlen, szent középpontja, amire ügyelni kell, mert nélküle káosz és pusztulás van".
A szimbólum didaktika adta nekem a lehetőséget, hogy érthetővé tegyem azt, ami más eszközökkel avultnak, túlhaladottnak lett besorolva, vagyis a mai embernek fölösleges teher.
Aztán kiderült, hatalmas tévedésen alapul egy olyan elképzelés, hogy vannak ostoba hívők és felvilágosult ateisták, a különbség csupán az, hogy az utóbbiak abban hisznek, hogy minden véletlen és a semmiből jött a nagy durranás után.
Aztán elfeledkeztek arról, hogy hordozói vagyunk annak a szent középpontnak, amit megérinteni, elpusztítani romlást, teljes pusztulást hoz.
 |
Volt egyszer egy buta, beképzelt holló. Egyszer a tengerre repült nagyon, nagyon messzire. Repült, repült mindig tovább és mikor elfáradt, kezdett szárazföld után kutatni, de hiába. Végül úgy kimerült, hogy csak lebegve tudta tartani magát a víz fölött. Hirtelen egy nagy bálna merült fel előtte, amitől annyira megijedt, hogy egyenest a szájába repült.
Egy pillanatig elsötétedett körülötte minden, zúgott, csattogott oly erővel, hogy azt hitte, meg kell halnia. Végül betámolygott egyenest egy házba, egy szép és csinos házikóba, ahol világos és meleg volt. Az alvópadkán egy fiatalasszony ült égő lámpával foglalatoskodva. Felállt és barátságosan a hollóhoz fordult:
"Szívesen látott vendég vagy, ha kívánságomhoz tartod magad és soha nem érinted meg lámpámat."
A holló boldog volt, hogy életét megmentette, sietett megnyugtatni az asszonyt, hogy a lámpához nem nyúl. Aztán leült az alvópadkára és csodálkozott, hogy milyen finom és tiszta minden a kis házban. Bálnacsontokbol volt felépítve,mint az emberek házai és úgy volt berendezve is. Egy különös nyugtalanságot vett észre vendéglátójánál, aki sose ült hosszabban , rövid időnként felállt a padkáról és az ajtón kiugrott. Csak egy pillanatra, aztán jött is vissza, majd újra eltűnt.
"Mitől vagy ilyen nyugtalan?" kérdezte a holló.
"Az élet" válaszolta a fiatalasszony, "az élet és a lélegzésem tesz azzá".
De ezt a választ a holló nem értette.
Miután megnyugodott és félelmét elfelejtette, kezdett kíváncsiskodni.
"Mi lehet az, amiért a lámpát nem érinthetem meg?" gondolta és egyre növekedett kívánsága, hogy megszegje ígéretét és egy picit mégis megérintse. Végül nem tudta magát fékezni és egyszer, mikor az asszony kiment, a lámpa kanócához ért. Abban a pillanatban betámolygott az asszony , a padlóra esett és ott maradt, a lámpa meg kialudt.
Túl későn bánta a holló amit tett, a sötétben tévelyegve közel állt a fulladáshoz. Zsírban és vérben gázolt, a forróságtól tollai kiestek. Dűlöngött halálra váltan, végre megértette, mi történt.
A fiatalasszony a bálna lelke volt, az ajtón át jutott friss levegőhöz, mikor a bálna levegőt vett. A szíve volt a lámpa, mely nagy és nyugodt fénnyel égett. Kíváncsiságával megölte őt, mert nem tudta, hogy ami finom és szép, az törékeny és könnyen elpusztul. Csúf és büdös lett minden körülötte, innen kijutni végül úgy tudott, ahogyan bement és a félig csupasz holló mocskosan, bekenve a halott bàlna hátára ült és a dögből élt, míg a hullámok vetették ide oda. Szárnyatörötten repülni nem tudott. Egy vihar végül partra vetette. A partról az emberek meglátták a döglött bálnát és csónakjaikkal odaeveztek húsért és zsírért. A holló meg, ahogy meglátta őket, egy pillanat alatt átváltozott egy kicsi, csúnya, sötét, kócos, rongyos emberré, aki a bálnán állt.
Az odaérkezőknek nem beszélt arról, hogy puszta kíváncsiságból egy szívet megérintett és valami finomat, szépet tönkretett, hanem beképzelten dicsekedett:
"én öltem meg a bálnát, én öltem meg!"
és nagyrabecsült lett az emberek között.
Knud Rasmussen gyűjtéséből : Eszkimó mesék Alaszkàbol.
Frankfurt o.J. 187-190 S.a. Hubertus Halbfas, Das Welthaus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése